A kiszámítható váratlan
1916. Az I. Világháború, illetve pontosabban a Nagy Háború már két év zajlik szünet nélkül. Az 1914-es lelkesedésnek már nyoma sincs. Az ígéret, amit az akkori, hanyatló császárságok és monarchiák vezetői tettek, miszerint a háborúnak karácsonyra már vége is lesz, már rég szertefoszlott. A reményvesztett katonák élőhalottként nyirkos és hideg lövészárkok rendszerében próbálják túlélni a borzalmakat, miközben a frontvonal egyetlen métert sem halad semmilyen irányba.
A központi hatalmak, élükön a Német Császársággal belekényszerült abba, amit semmiképpen nem akart, egy két fronton zajló, álló anyagháborúba, ahol nem a katonák képzettsége, nem a haditechnika és nem a logisztika dönti el a háború végkimenetelét, hanem az, hogy ki marad a végsőkig talpon. Hogyan lehet, hogy nem vették észre az intő jeleket?
Utólag persze könnyű okosnak lenni, ahogy azt szokták mondani, de azért abban egyetérthetünk, hogy voltak igen egyértelmű jelek arra vonatkozóan, hogy az 1870-es elsöprő sikereket a, frissen megszületett, Német Császárság nem tudja majd megismételni.
Igaz, voltak olyan jelek is, amit azt sugallhatták a stratégáknak, hogy igen. A Német Császárság két pillérre építette stratégiáját. Az egyik, hogy bíztak a logisztikai hátterükben. Úgy gondolták, hogy gyorsabban fognak mozgósítani, mint az ellenség és vasúthálózatuknak köszönhetően előbb fognak nagyobb haderőt a frontra szállítani.
Másodsorban arra építettek, hogy az 1870-ben már kipróbált offenzív fegyverek fejlődtek annyit az eltelt majdnem fél évszázadban, hogy a támadás nagyon gyorsan haladhat.
Az előbbiben, vagyis a katonák gyors frontra szállításában nem is tévedett a császári Németország, ám abban már igen, hogy a fegyverek fejlődése inkább a védők számára kedvezett. Ironikus módon a háború gyors állóháborúvá alakulásának legfőbb okává pont az vált, ami a támadók erőssége kellett volna legyen: a túlerő.
A túlerővel szemben ugyanis nem tehettek egyebet a francia és angol erők, minthogy géppuskákkal és szögesdróttal megerősített védelmi vonalak mögé ássák be magukat, ám ez azt is jelentette, hogy egyik fél sem tudott többé kimozdulni onnan.
Vagyis a stratégák lehettek volna annyira előrelátóak, hogy készüljenek ezen nehézségek kivédésére, de meg kell érteni, hogy a kor etikai kódexét figyelembe véve egy háború elindítása inkább számított becsületbeli ügynek, mint egy megoldandó mérnöki kérdésnek.
Mindkét oldalról elmondhatjuk, hogy a régi katonai tradíciókkal rendelkező arisztokrata származású tisztek nem kezdtek el komolyan foglalkozni alantasnak minősülő technikai részletek kidolgozásával.
A traktor színre lép
A frontvonalon tehát patthelyzet alakult ki. A cél, hogy létrehozzanak egy olyan eszközt, át tud kelni a lövészárkok között húzódó területen, átvág a szögesdróton, védett a géppuskáktól illetve tűzerejével támogathatja a támadást. Ilyen, nagy teherbírású, ugyanakkor jó terepjáró képességű jármű készítése nem számított 1916-ban triviálisnak.
A feladathoz legközelebb álló és legkézenfekvőbb megoldást az az eszköz jelentette, amit valóban erre a célra találtak ki: a traktor.
A felmerülő katonai nehézségekre válaszolva a brit hadügyminisztérium felállította a Landship (szárazföldi hajó) Bizottságot, melynek olyan jelentős támogatói is akadtak, mint E. D. Swinton vagy Winston Churchill.
A ma ismert tankok fejlesztése 1916 körül indult el érdemben. Ekkor már mindegyik fél rájött, ez az egyetlen megoldás a háború állópontról történő kimozdításának. Míg az angolok a Mark széria kidolgozásán fáradoztak, a franciák saját megoldásukon, addig a németeknek reagálniuk kellett az antant fejlesztésire.
A feladatot mindhárom nemzet különbözőképpen oldotta meg, ám tömören összefoglalva igazi megoldást egyikük sem adott, csak az úton indultak meg. A kor technikája nem volt elég ahhoz, hogy életképes megoldások szülessenek. A legéletképesebb verziónak talán az angol Mark IV-es verzió, míg a legéletképtelenebbnek a német A7V bizonyult. Az A7V működtetéséhez 18 fős legénységet szántak, ami számosságban valóban hasonlatos egy hadihajóéhoz.
A hadtörténelem első páncélos csatájára 1918. április 24-én került sor Villers-Bretonneux térségében a brit Mark IV-esek és a német A7V-k között.
Igazából az ütközet szó egy kicsit túlzás is, ha az eredményt nézzük. Ha nagyon szigorúak vagyunk, akkor azt mondhatjuk, hogy mindkét fél próbálta megsemmisíteni a másik tankját igen kevés sikerrel a négy tank között lezajlott ütközetben. A 3 mérföld/órával közlekedő tankok végül visszavonultak, miután sikerült egymást a sokadik lövésváltás után eltalálniuk.
A háború túlzottan előrehaladott fázisában tartott és a fejlesztések befejezése előtt fegyverletételre kényszerültek a központi hatalmak, így a harctéren megjelenő harckocsik inkább csak a katonák ijesztgetésére és nem komoly harci erőnek bizonyultak, így a konklúzió sem meglepő: a tankokat szétszórtan, a gyalogság támogatására érdemes felhasználni.
Ám voltak akik ezzel nem értettek egyet és a fejlesztés folytatódott.
folyt. köv.