2017. július hónap bejegyzései

3. rész – Jó, értem, hogy tank, de minek

Hogyan tovább?

Az I. Világháború befejeztével furcsa helyzet alakult ki. Németország, Franciaország, Nagy-Britannia megkezdte a tankok és a páncélozott járművek fejlesztését, mert megmutatkoztak a tankban rejlő lehetőségek. Ám mindenki más és más következtetésre jutott, amikor áttekintette az eseményeket.

Azt kijelenteni, hogy az I. Világháború menetét végül a tankok döntötték el, én nem merném. Van aki persze most ezen felhördülhet, de annak ellenérem hogy a háború végére tízeres nagyságrendben gyártottak és vetettek be tankokat, a mérleg nyelvét valójában az döntötte el, hogy a Központi Hatalmak mind ember, mind nyersanyag tekintetében kimerültek.

Ennek ellenére tisztán látszott, hogy képes áttörni megerősített vonalakat, de az is megmutatkozott, hogy lassúsága miatt könnyen lehet ellene védekezni páncéltörő fegyverekkel. A német hadsereg, aki későn kezdett tank fejlesztésbe, azonnal tudott olyan géppuskához használható páncéltörő lőszert bevetni, ami átütötte a brit Mark V-ös tankok páncélzatát.

Nézzük meg, ki, milyen irányba folytatta a fejlesztést!

Az első brit lépések

A tankok fejlesztését Nagy-Britannia kezdte el, akiktől rögtön a név is származik. A titokban fejlesztett eszközt a közvélemény számára úgy mutatták be, mint vízszállító járműveket, ami a formájuk alapján teljesen hihető fedőtörténet volt a forma miatt. A név viszont rajta maradt azután is, miután a titok már napvilágra került.

A fejlesztés 1914-ben indult, amikor is Ernest Swinton ezredes felvetette az ötletet, miszerint páncélozzák be az amerikai gyártmányú Holt traktort. Az ötlet érthető okok miatt nem tarolt, ám pár hónappal később – bizonyára a frontvonal megmerevedése és növekvő veszteségek miatt – 1915 februárjában létrehozták Landship Committee-t (Szárazföldi Hajó Bizottságot), melynek célja, hogy megvizsgálják a lehetőségét, hogyan lehetne páncélozott járműveket gyártani.

Annak ellenére, hogy elég széles körben vontak be embereket, végeredményként arra jutottak, hogy praktikus járművet nem tudnak készíteni. Azonban 1915-ben elkészítették a Little Willie páncélozott járművet. A bemutatkozás nem volt annyira fényes. Néhány méter után elszakadt az egyik lánctalp, majd a javítás után a másik.

Little Willie
« of 2 »

A lánctalp elszakadását ennél a típusnál egyáltalán nem tudták orvosolni, ám a célját ennek ellenére elérte, a Brit Admiralitás meggyőződött a tank megvalósíthatóságáról. A láncszakadás problémáját később úgy tudták csak orvosolni, hogy a lánctalpat végigfuttatták a tank oldalán.

A kezdeti nehézségek után elkezdődött a Mark széria fejlesztése. Kezdetben két fő modellről beszélhetünk: a női és a férfi variációról. A britekre való tekintettel ne is akadjunk fenn ezen a nevezéktanon. A férfi két löveggel, még a női modell géppuskákkal volt felszerelve. Az angolok valóban komolyan vették az új fegyvernemet, és 1918-ig nagyon sok variációt fejlesztettek ki. Ezek között megjelent a közepes tank illetve a csapatszállító tank is.

A formákon alapvetően nem változtattak sokat a háború alatt. A lánctalp az egész jármű körül futott, továbbá nem jelent még meg a forgatható lövegtorony. A lövegek vagy a géppuskák csak bizonyos szögben voltak forgathatóak. Ebből is fakadt, hogy az első tank-tank összecsapásban csupán álló helyzetben volt képes eltalálni az ellenséges tankot.

Medium Mark B3
Medium Mark B3
« of 7 »

Plan 1919

Az I. Világháború végén tehát az Antant hatalmak jópár, tankokkal vívott ütközeten voltak túl, és legalább 7000 tankkal rendelkeztek. Az olyan ütközetek, mint a Cambriai csata, megmutatták, hogy a nagy számban bevetett tankok mindenképpen hatásosak tudtak lenni, ám a főparancsnokság nem lehetett teljesen elégedett, ugyanis a tankok kezdeti lendületét a német tüzérség rendre megállította.

Fontos megemlíteni John Frederick Charles „Boney” Fuller nevét. Ő volt az az angol stratéga, aki igazán komolyan meglátta a tankokban rejlő lehetőségeket, és aki kidolgozta az 1919-es Tervet.

Az 1919-es Terv lényege, hogy a Szövetségesek indítsanak egy nagyon nagy szabású, gépesített offenzívát a németek ellen. A tervnek három fő eleme volt:

  • Közepes tankokkal és légierővel támadást indítani a német főparancsnokság ellen, elvágva ezzel a német erőket a irányítástól.
  • Nehéz tankokkal és gyalogsággal áttörni a fő védelmi vonalat.
  • Könnyű tankokkal és vontatott lövegekkel követni a visszavonuló erőket és megakadályozni, hogy visszavonulást követően újra védelmi alakzatba szerveződjenek.

A tervet 1919-ben hajtották volna végre, ám a háború 1918 novemberében a németek fegyverletételével.

Ironikus módon Fuller tervét később Németország magáévá tette, hogy kidolgozza a „Villámháború” (Bliztkrieg) doktrínáját. Fuller tervének kivitelezése igencsak nehéznek bizonyult volna, mivel sok műszaki megoldás hiányzott volna hozzá, ám művével lefektette a modern hadviselés alapjait.

Medium Mark D
A könnyű tankok alapját képező Mk D
« of 2 »

Márpedig a háború nagy tanulsága nem önmagában a harckocsiban, hanem annak használati módjában rejlett. Erre van aki rájött, van aki nem. Franciaország az utóbbiak közé tartozott. Fejlesztettek harckocsikat, ám valószínűleg nem ismerték Fuller munkásságát, és teljesen tévútra tévedtek. Ám ez már egy másik történet.

folyt. köv.

2. rész – A traktorok támadása

A kiszámítható váratlan

1916. Az I. Világháború, illetve pontosabban a Nagy Háború már két év zajlik szünet nélkül. Az 1914-es lelkesedésnek már nyoma sincs. Az ígéret, amit az akkori, hanyatló császárságok és monarchiák vezetői tettek, miszerint a háborúnak karácsonyra már vége is lesz, már rég szertefoszlott. A reményvesztett katonák élőhalottként nyirkos és hideg lövészárkok rendszerében próbálják túlélni a borzalmakat, miközben a frontvonal egyetlen métert sem halad semmilyen irányba.

A központi hatalmak, élükön a Német Császársággal belekényszerült abba, amit semmiképpen nem akart, egy két fronton zajló, álló anyagháborúba, ahol nem a katonák képzettsége, nem a haditechnika és nem a logisztika dönti el a háború végkimenetelét, hanem az, hogy ki marad a végsőkig talpon. Hogyan lehet, hogy nem vették észre az intő jeleket?

Utólag persze könnyű okosnak lenni, ahogy azt szokták mondani, de azért abban egyetérthetünk, hogy voltak igen egyértelmű jelek arra vonatkozóan, hogy az 1870-es elsöprő sikereket a, frissen megszületett, Német Császárság nem tudja majd megismételni.

Igaz, voltak olyan jelek is, amit azt sugallhatták a stratégáknak, hogy igen. A Német Császárság két pillérre építette stratégiáját. Az egyik, hogy bíztak a logisztikai hátterükben. Úgy gondolták, hogy gyorsabban fognak mozgósítani, mint az ellenség és vasúthálózatuknak köszönhetően előbb fognak nagyobb haderőt a frontra szállítani.

Másodsorban arra építettek, hogy az 1870-ben már kipróbált offenzív fegyverek fejlődtek annyit az eltelt majdnem fél évszázadban, hogy a támadás nagyon gyorsan haladhat.

Az előbbiben, vagyis a katonák gyors frontra szállításában nem is tévedett a császári Németország, ám abban már igen, hogy a fegyverek fejlődése inkább a védők számára kedvezett. Ironikus módon a háború gyors állóháborúvá alakulásának legfőbb okává pont az vált, ami a támadók erőssége kellett volna legyen: a túlerő.

A túlerővel szemben ugyanis nem tehettek egyebet a francia és angol erők, minthogy géppuskákkal és szögesdróttal megerősített védelmi vonalak mögé ássák be magukat, ám ez azt is jelentette, hogy egyik fél sem tudott többé kimozdulni onnan.

Vagyis a stratégák lehettek volna annyira előrelátóak, hogy készüljenek ezen nehézségek kivédésére, de meg kell érteni, hogy a kor etikai kódexét figyelembe véve egy háború elindítása inkább számított becsületbeli ügynek, mint egy megoldandó mérnöki kérdésnek.

Mindkét oldalról elmondhatjuk, hogy a régi katonai tradíciókkal rendelkező arisztokrata származású tisztek nem kezdtek el komolyan foglalkozni alantasnak minősülő technikai részletek kidolgozásával.

A traktor színre lép

A frontvonalon tehát patthelyzet alakult ki. A cél, hogy létrehozzanak egy olyan eszközt, át tud kelni a lövészárkok között húzódó területen, átvág a szögesdróton, védett a géppuskáktól illetve tűzerejével támogathatja a támadást. Ilyen, nagy teherbírású, ugyanakkor jó terepjáró képességű jármű készítése nem számított 1916-ban triviálisnak.

A feladathoz legközelebb álló és legkézenfekvőbb megoldást az az eszköz jelentette, amit valóban erre a célra találtak ki: a traktor.

Holt Traktor
Traktor 1915-ből
« of 3 »

A felmerülő katonai nehézségekre válaszolva a brit hadügyminisztérium felállította a Landship (szárazföldi hajó) Bizottságot, melynek olyan jelentős támogatói is akadtak, mint E. D. Swinton vagy Winston Churchill.

A ma ismert tankok fejlesztése 1916 körül indult el érdemben. Ekkor már mindegyik fél rájött, ez az egyetlen megoldás a háború állópontról történő kimozdításának. Míg az angolok a Mark széria kidolgozásán fáradoztak, a franciák saját megoldásukon, addig a németeknek reagálniuk kellett az antant fejlesztésire.

A feladatot mindhárom nemzet különbözőképpen oldotta meg, ám tömören összefoglalva igazi megoldást egyikük sem adott, csak az úton indultak meg. A kor technikája nem volt elég ahhoz, hogy életképes megoldások szülessenek. A legéletképesebb verziónak talán az angol Mark IV-es verzió, míg a legéletképtelenebbnek a német A7V bizonyult. Az A7V működtetéséhez 18 fős legénységet szántak, ami számosságban valóban hasonlatos egy hadihajóéhoz.

Brit Mark IV Tadpole tank
Britt Mark IV Tadpole tank
« of 5 »
Sturmpanzerwagen A7V
Sturmpanzerwagen, azaz páncélozott romahkocsi
« of 5 »

A hadtörténelem első páncélos csatájára 1918. április 24-én került sor Villers-Bretonneux térségében a brit Mark IV-esek és a német A7V-k között.

Igazából az ütközet szó egy kicsit túlzás is, ha az eredményt nézzük. Ha nagyon szigorúak vagyunk, akkor azt mondhatjuk, hogy mindkét fél próbálta megsemmisíteni a másik tankját igen kevés sikerrel a négy tank között lezajlott ütközetben. A 3 mérföld/órával közlekedő tankok végül visszavonultak, miután sikerült egymást a sokadik lövésváltás után eltalálniuk.

A háború túlzottan előrehaladott fázisában tartott és a fejlesztések befejezése előtt fegyverletételre kényszerültek a központi hatalmak, így a harctéren megjelenő harckocsik inkább csak a katonák ijesztgetésére és nem komoly harci erőnek bizonyultak, így a konklúzió sem meglepő: a tankokat szétszórtan, a gyalogság támogatására érdemes felhasználni.

Ám voltak akik ezzel nem értettek egyet és a fejlesztés folytatódott.

folyt. köv.

1. rész – A senki földje

Hogyan is született meg a tank, mint fegyver?

Ahhoz, hogy megértsük a tankok és egyéb páncélozott járművek megjelenését, egy kicsit vissza kell nyúljunk az időben.

Phalanx, elefántok, páncélos lovagok, egy egyéb állatságok

A harctereken ősidők óta igény, hogy a sima gyalogság mellett valami olyan fegyvernem is felvonuljon, mely az átlagos katonánál jobban bírja a gyűrődést. Mivel pedig az ember igen találékony, ha egymás elpusztítása a feladat, erre időről időre nagyon sok formát és eszközt eszelt ki.

Az elsők között és leglogikusabb lépessel az ókor harcosai rukkoltak elő, amikor is hadba küldték a Phalanx-ot, mint harcászati formát.

A módszer lényege egyszerű. Az egyszerű katonák pajzsait egymás mellé téve létrehozott masszív alakzat véd a kor tüzérsége, vagyis az íjászok ellen, míg a hosszú lándzsák megállíthatatlanná teszik a az egységet. Ha így vesszük az emberiség első páncélozott „járművei” ezen harci egységek.

Azonban joggal várhatjuk el, hogy ne a katonák alkossák önmagukban azt az „eszközt” melyet a csatatérre küldünk, hiszen az ember elfárad, megsebesül, képességei végesek.

A továbblépést valami olyan kell képezze, melyre igaz, hogy nehezen megállítható, relatíve mozgékony és át tud törni az ellenség vonalain.

Ne gondolj az elefántra…

Vagy mégis. Igen, az elefánt egy nagyon jó döntésnek tűnik, ha nem is az első pillanatban, de a másodikban biztosan.

Az elefánt ugyanis nagy, mint az köztudott. Elől, hátul veszélyes, pláne, ha egy rakás íjászt teszünk a hátára, akik a szélrózsa minden irányában képesen nyílzáport zúdítani az ellenfélre. Csakhogy az elefántnak is vannak gyengéi. Például fél a tűztől, mint minden állat és hajlamos zajok hatására önkényesen visszavonulni.

Hasonlóan jó megoldás a páncélozott lovag, aki viszont egy sokkal kezelhetőbb állat, vagyis a ló hátára is ültethető. Ő már így jóval gyorsabb, halálosabb fegyvernemnek bizonyul.

Mondják, hogy ami nem öl meg, az erősebbé tesz. Nos, ez a mondás biztosan nem igaz a medvére és talán a nehézlovasságra. A nehézlovasság egy olyan fegyvernemnek számított, melyre igen jó darabig nem volt ellenszere a középkori hadmérnököknek, ugyanis önmagában az a kinetikus energia, amit egy lendületben lévő nehézlovasság a lovankénti páncél és lovas és  ló súlyával képviselt, szó szerint el tudott söpörni mindent, amit el kellett söpörnie.

Márpedig a csatatéren a technológia fejlődésében jó ideig híján voltak a védők hatékony védekezési formáknak. A támadó lendületének megtörésére a a védők csupán pár eszközt tudtak felvonultatni úgy, mint a várak, erődítmények, szekértáborok, sűrű sorokba rendezett lándzsás gyalogság.

Senki földje

A mérleg nyelve talán az I. Világháború, vagy ahogy tetszik, a Nagy Háború idején billent át a védők javára. Történt ugyanis, hogy a modern,  ismétlőfegyverek megjelenésével és a nehézlovasságot váltó könnyűlovasság térhódításával az 1870-es években úgy tűnt megszületett az a fegyvernem, mely gyorsaságával és tűzerejével megállíthatatlan.

Csakhogy az 1870-es sikerekre válaszolva a hadmérnökök két jelentős fejlesztéssel válaszoltak. Az egyik a szögesdrót, mely nem tűnik igazán nagy hadászati előretörésnek, hiszen eleve is a mezőgazdaságban a szarvasmarhák kordában tartására találták ki eredetileg, illetve a géppuska.

Hiram Stevens Maxim, és az ő gépuskája

Nos, ez a kedves, joviális öregúr olyan könnyedén két vállra fektette a hadászati stratégákat, hogy azt 4 éven keresztül emlegették a Világháború lövészárkaiban nyomorgó katonák. A képlet ugyanis egyszerű: állíts fel két Maxim géppuskát egymástól száz méterre egy-egy dombon és nincs az a támadóerő, amit nem állítasz meg.

A működtetés igen egyszerű. Lekuporodsz a géppuska állványára és nyomod a gombot. Nincs más dogod. Nem kell évtizedek harci tapasztalat, vakmerőség, briliáns haditerv.

A szögesdrót talán nem ennyire látványos innováció ám, ha belegondolunk, hogy pár ember órák alatt telepíthet egy olyan áthatolhatatlan falat, melyet ráadásul minden haderő megengedhetett magának, ráadásul odagondoljuk a két géppuskás embert a dombtetőkre, akkor könnyen beláthatjuk, hogy miért fejezték be többé-kevésbé ugyanannál a frontvonalnál az I. Világháborút, mint ahol elkezdték.

Vagyis létrejött egy olyan áthatolhatatlan sáv, melyen sem ember, sem állat nem juthatott át élve. Ez a hadi helyzet pedig életre hívta a tankot, vagyis az a páncélozott eszközt, mely legalább 1970-ig meghatározta a haditechnika fejlesztésének irányát, és csak olyan fejlesztések állhattak vele szemben, mint a rakétatechnológia, vagy az atombomba.

folyt. köv.