A Tankok története kategória bejegyzései

7. rész – Németország, a sok tévedés forrása

Minden vélemény számít!

A keserűség évei

A cikksorozat eddigi részeiben megismerhettük azt a folyamatot, mely a két világháború között az egyes nagyhatalmaknál lezajlottak és aminek eredményeként mindenki megpróbálta használható fegyvernemmé kovácsolni a harckocsit.

Emlékeztetőül, eddig azzal foglalkoztunk, hogy mi történt a két világháború között. Fontos észrevenni, hogy ezen fejlesztések afféle tapogatózások voltak minden nemzet részéről, és az 1919 és 1930-as évek végéig elkészített tankok végül nem kerültek fel a történelem lapjaira.

Ha valaki laikusként azt hallja, hogy Németország és tank, akkor ezt a két fogalmat azonnal összekapcsolja, mert a II. Világháborút valahol a német tankok rémképe uralta. Ez azonban csak részigazság. A valóság, ahogy lenni szokott, sokkal izgalmasabb.

Az I. Világháború 1918 november 11-én, a Német Császárság vereségével ér véget. A háború rengeteg áldozatot követelt mindkét oldalon. A rövid háborúnak indult esemény 65 millió áldozatot követelt és a végén minden fél csak arra törekedett minél kisebb időegység alatt a lehető legtöbb embert pusztítson el a másik oldalon.

A Német Császárság 1918 november 22-én meg is szűnik, az ország destabilizálódik. A világháború megítélése nem egységes a németek részéről. Van egy jelentős réteg, melynek politikai meggyőződése, hogy a háború mérlege éppen a javukra billent, megnyerhették volna, csak hátba támadták őket belső erők.

Az I. Világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések eredménye képpen az újjá alakuló Németország komoly megszorításokat kap, melynek fő területe a hadsereg. Éppen ezért komoly kihívást jelent a hadsereg újraszervezése, hiszen bizonyos fegyvernemek fejlesztését a szerződés megtiltja.

Tank? Nem kell!

Az I. Világháború végén a német fél is, mint az összes többi hadban álló nemzet kétségbeesetten kereste azt a csodaszert, ami elbillentheti a mérleget.

Nem ők voltak azonban az elsők, akik rájöttek a megoldásra. A háborúban elsőként a brit haderő vetette be tankját, amitől a németek először halálra rémültek, ám a hatás gyorsan elmúlt. Mivel a kezdetleges angol tank páncélzata elég vékony volt, elég volt páncéltörlő lőszerrel ellátott puskát beveti, ami megfelelő távolságból könnyűszerrel hatástalanította azt.

Mauser-Tankgewehr M1918 , a németek tank ellen fejlesztett puskája

Ám az angol tankok megjelenésével ők is szükségét érezték, hogy legyen tank a fegyvertárban, ezért 1916 szeptemberében életre hívta a Allgemeines Kriegsdepartement, Abteilung 7 Verkehrswesen vagyis a (Általános Harci részleg, 7-es Szekció, Szállítás) nevű csoportosulást, melynek célja egy működő tank kifejlesztése.

Sturmpanzerwagen A7V
Sturmpanzerwagen A7V
Sturmpanzerwagen, azaz páncélozott romahkocsi
« ‹ of 5 › »

Az irányításért Joseph Vollmert, a kor autótervezőjét tették felelőssé, aki szintén az amerikai Holt traktorból indult ki. A végeredményképpen született A7V tank 1917 szeptemberében látott napvilágot, ám nagyon nagy sikert nem aratott a harctéren.

Éppen ezért közvetlenül a háború után nem ez a fegyvernem volt, melynek gyártásába azonnal belekezdtek. Nem is kezdhettek, ugyanis a Versaillesi béke ezt határozottan megtiltotta számukra.

Ez nem tank, ez egy Sonderkraftfahrzeug

Annak ellenére, hogy a német haderő nem volt maximálisa elragadtatva az eddig megjelenő tankok láttán, azért azt határozottan megértették, hogy a jövőben ez egy hangsúlyos fegyver lesz.

Azonban van egy lényeges különbség a brit és a német gondolkodás között. A brit hadvezetés ugyanis előbb látta meg a tankot, mint lehetséges fegyvert, amely után keresték a benne rejlő lehetőségeket, míg a német hadsereg a háború végóráiban jött rá arra, hogy a hadsereg nagy tömegebe szervezésénél jóval hatékonyabb kisebb, önállóan cselekvő különítményeket, rohamcsapatokat bevetni.

Nem véletlen, hogy a Második Világháborúban nagyon sok eszközük kapta a „Sturm”, vagyis roham kifejezést. Ezen harcmodor támogatásához kerestek tehát eszközöket, vagyis a britektől eltérően ők nem a gombhoz varrták a kabátot, hanem fordítva.

Ám mit lehet tenni, ha a győztes hatalmak megtiltják annak a fejlesztését, melyre a következő háborús stratégiánkat szeretnénk építeni? Természetesen a legtriviálisabbat: el kell rejteni valahogy.

1919 után a németek még közel sem voltak olyan magabiztosak, nem merték nyíltan semmibe venni a békeszerződést, ezért több irányba indultak el. Egyik eszközük a német nyelv „szépségét” kihasználva a nevekkel történő maszatolás.

Ha egy francia tiszt annak idején rábukkan a tank kifejezésre, akkor biztosan kiborult volna a bili, ám ha azt olvasta, hogy Sonderkraftfahrzeug (különleges gépjármű) vagy még inkább annak rövidítését: Sd. Kfz., akkor gondolhatta azt, hogy az annyit tesz: savanyúkáposzta.

Vagyis a németek azzal együtt, hogy nagyon tudatosan elkezdték kialakítani az új fegyverek osztályozását, ezt Sd. Kfz. számozással tették, vagyis 0-99 vontató, 100-199 harckocsi, rohamlöveg, 200-299 felderítő- és lövészpáncélos, 300 felett aknafelszedő és teherszállító.

Tehát ha ezt egy beavatott ember látta, rögtön tudta, milyen harci eszköz készül a hadsereg számára.

A furcsa szövetséges

A másik módszer, ha nem is a saját országunkban foglalkozunk azzal, ami tilos. Az I. Világháború vesztesei közé sorolható a cári Oroszország, mely ugyan a szövetségesek, vagyis a győztesek oldalán fejezte be a háborút, azonban nem bírt végig a háborúban maradni.

Nem kis mértékben a németek ténykedésének köszönhetően (ám ez egy másik történet) kényszerű békét kötöttek a forradalom kirobbanása után, ami számukra nagy veszteségeket okozott. Jelentős területeket csatoltak el a breszt-litovszki békeszerződés következtében, melyet a bolsevikok gyorsan elfogadtak, mivel fontosabbnak tartották a hatalmuk megszilárdítását, mint azt, hogy eredménnyel zárják a háborút.

Vagyis mind Németország, mind a Szovjetunió rossz szájízzel zárta az I. Világháborút, ezért úgy látszott a 20-as évek elején, azonosak az érdekeik. Ennek fényében 1922 április 16-án megkötötték a rapallói szerződést.

A szerződés nyilvános, gazdasági együttműködésen túl, titkos, katonai együttműködést is tartalmazott, melynek értelmében Németország Oroszország területén belül, Kazan közelében katonai kutatótelepet létesíthetett.

A telep 1926-tól 1933-ig működhetet, ahol Németországnak lehetősége nyílt kipróbálni és fejleszteni tankjait úgy, hogy arról a szövetségesek nem szereztek tudomást.

Itt olyan tankokat alkottak, mint a Grosstraktor, Leichttraktor, illetve Neubau-Fahrzeug. E mellett például itt dolgozták ki azokat a tank taktikákat, melyeket például Heinz Guderian sikeresen bevetett.

Neubaufahrzeug
Neubaufahrzeug
Neubaufahrzeug
« ‹ of 6 › »

A képeket nézve azonban könnyen észrevehetjük, hogy ezek a tankok nem azok a tankok, melyekkel a német hadsereg 1939-ben elindult hódító útjára. Ezen tankok a Neubau-Fahrzeug kivételével, melyet bevetettek Norvégiába és ott is hagytak, nem jelentek meg hadszíntéren. Ezen tankok teljesen kísérleti jellegűek voltak. Külső megjelenésük az I. Világháborús megjelenést idézi, oldalukon végigfut a lánctalp, nagyok, terepjáró képességük ránézésre is rossz.

Dupla megtévesztés

1931-ban a német hadvezetés, valószerűsíthetően a felgyűlt tapasztalatok alapján letette a voksát két tanktípus mellett. Az egyik befutó a 75 mm-es löveggel szerelt közepes tank, a másik a 37 mm-es könnyű tank lett. A könnyű tank alvázaként a brit Carden Loyd tank alváz szolgált.

Carden Loyd tank alváz – fénykép: Carsten Krüger Wassen

A fejlesztés Landwirtschaftlicher Schlepper vagy rövidítve La. S. vagyis Mezőgazdasági vontató néven futott, ugyanis Németország 1931-ben még mindig nem szeretett volna szerződést szegni. Később megkapta a tank a Panzerkampfwagen (PzKpfw vagy PzKw) vagyis a páncélozott harci jármű nevet, ami még mindig elég sejtelmes.

Érdemes megjegyezni, hogy ezt a fejlesztést már nem a Szovjetunió szeme láttára a kazani telepen tették, vagyis tudatosan, vagy véletlenül nagyon sikeresen megtévesztették a szovjet hadvezetést, akik úgy gondolták, látták, milyen német tankokkal fognak találkozni a németek részéről, ha arra kerül a sor. Éppen ezért érte váratlanul őket a teljesen más tankokból álló panzer haderő.

A Szovjetunió megtámadása után keresték is a harctéren az általuk látott Neubau-Fahrzeug méretű és fegyverzetű tankot, de hiába, mert annak fejlesztését leállították.

Az első működő könnyű tank 1934-ben lett kész, és az új kormányzat azonnal rendelt 150 darabot. Később, a spanyol polgárháborúban nyilvánvalóvá vált, ez a tank nem lesz elég a harctéren alulpáncélozottsága miatt.

Egyértelmű volt, hogy a következő tanknak nagyobbnak, jobban páncélozottnak és jobban felfegyverezettnek kell lennie. A második generációs tank, a PzKpfw II már 50%-al nehezebb lett. Kapott egy 20 mm-es tankelhárító fegyvert, illetve páncélzata helyenként elérte a 30 mm-et.

A Panzer II így már elég hatékony fegyvernek bizonyult a gyalogság ellen, azonban sebezhető maradt tankelhárító fegyverek és más tankokkal szemben. Ennek ellenére a típust 1941-ig gyártották és 4000 darab készült el.

PzKpfw I
PzKpfw I
PzKpfw I
« ‹ of 8 › »

Találtunk tankot? Vigyük!

Ami némileg segített Németországon, az az, hogy Csehszlovákia bekebelezése után az ölükbe hullott a Csehszlovák tankgyártó kapacitás és két igencsak használható tank, a Skoda LT-35 és a TNHP. Fontos megjegyezni, hogy a nagyhatalmakon kívül egyedül Csehszlovákia tudott a kor követelményeinek megfelelő tankot gyártani.

Ezen tankokat a német hadsereg azonnal magáévá tette Pz.Kpfw. 35(t) és Pz.Kpfw. 38(t) néven, ahol a (t) jelöli a Tschechoslowakei vagyis a Csehszlovákia eredetet.

Panzer 35(t)

A Panzer 38(t)-ről egyébként fontos megemlíteni, hogy nagyon sok önjáró löveghez elhasználták alvázként. A közhiedelemmel ellentétben látható, hogy a német páncélos fejlesztés közel sem volt annyira átgondolt, mintsem néha szerencsés véletlenek eredménye.

Panzer 38(t)

Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a kezdetben összeharácsolt járművek később valószínűleg hátrányt jelentettek, mint előnyt, de erről majd később.

Mégiscsak kell az a nehéz tank

A spanyol expedíciós haderő tapasztalatiból kiindulva a német hadvezetés mégiscsak felmelegítette a nehéz tank fejlesztését. Az egyetlen addig elérhető nehéz tankjuk a Neubau-Fahrzeug (NbFz), amit elsősorban propaganda célokra használtak, és azt tudták, nem való harctérre, ám az ott felgyűlt tudás alapján elkezdték tervezni a PzKpfw III és PzKpfw IV-es modelleket.

PzKpfw III
PzKpfw III
Brit hadsereg vizsgálja a német Panzer III-at Észak-Afrikában 1942-ben
« ‹ of 11 › »

A baj csak az volt, hogy mind a két tankot rövid csövű fegyverekkel szerelték, vagyis a III-as modell már elkészülte pillanatában is csak parancsnoki tanknak volt igazán jó.

A gyártással sem álltak valami jól, ami csak 1939 októberében állt be teljes kapacitással. Lengyelország lerohanásához csak néhány darab állt rendelkezésre, míg Franciaország megtámadásánál körülbelül 350 darabot tudtak bevetni az E variánsból.

Készen állunk? Közel sem, de kitört a háború

A német harckocsi fejlesztés útja tehát rögös. Kezdetben nehezítette a békeszerződés, nem indulhatott el azonnal az I. Világháború után. A fejlesztések, ugyanúgy, hogy a többi nemzetnél útkereséssel kezdődtek, majd átvett módszerek alapján folytatódtak.

Jó viszonyuk a Szovjetunióval az 1930-as évekig segítségükre voltak, ráadásul össze is zavarták a szovjet hadvezetést, ám a spanyol polgárháború rámutatott arra is, hogy a fegyverkezés iránya részben rossz.

Általános nézet, hogy a spanyol polgárháború nagyon fontos felkészülési lehetőség volt Németország számára. Ez valóban így van, ám azt is tegyük hozzá, hogy Adolf Hitler hatalomra jutása után megegyezik a hadsereg vezetőivel, hogy megad minden támogatást, cserébe 1942-ig nem bocsátkozik fegyveres konfliktusba.

Vagyis a spanyol polgárháborús felkészülés után a német haderő nem kapott időt arra, hogy a megszerzett tapasztalatokat átültesse a gyakorlatba. Azaz a haditechnikájuk kipróbált, de elégtelen volt, hiányoztak a jól páncélozott, nagy tűzerejű tankok, melyet a háború lején, részben a Szövetségesek felkészületlensége miatt tudtak kompenzálni, ám ez idővel megbosszulta magát.

Viszont azt is vegyük észre, hogy Németországot valahol nem véletlenül tekintjük a páncélos hadviselés kitalálójának. Ha hibás is ez az elgondolás, annyi igazság van benne, hogy Németország volt az egyetlen nemzet a két háború között, aki elindult egy irányba a tankok fejlesztését követően, majd újraértékelte a helyzetet a spanyol polgárháborús használatuk során,így felismerve a fegyver hiányosságait, újabb szintre emelte azokat.

Vagyis a győztes hatalmak, Franciaország és Nagy-Britannia de még az Szovjetunió is elkövette azt a hibát, hogy a megálmodott tankarzenál fejlesztését és legyártását 1920-30-as között befejezte. Azt hitték, végeztek a feladattal, feltöltötték a hadsereget tankokkal úgy, hogy az rendelkezésre áll, ha szükség lesz rá.

Éppen ezért érte őket hideg zuhanyként a németek magasabb szintre emelt Panzer III-as és Panzer IV-es tankja, melyek egy generációval lekörözték őket, mivel frissen gördültek ki a gyárból.

Végezetül az utolsó fejezetben megnézzük azokat, akik még beszálltak a tankok fejlesztésébe, ám ők nem gyakoroltak ezzel hatást az elkövetkező háború menetére.

folyt. köv.

6. rész – A magabiztosság kényelmessé tesz

Minden vélemény számít!

Az Amerikai Egyesült Államok

Az előzőekben megismert Antant hatalmak utolsó tagját, az Amerikai Egyesült Államokat vizsgáljuk meg egy kicsit tüzetesebben, hogy ők hogyan haladtak tovább az I. Világháború megnyerését követően a tankok fejlesztésével. Ha nagyon pontosak akarunk lenni, akkor már a felvezetés is hibádzik, ugyanis a pontosabb cím az lenne, hogy vizsgáljuk meg, hogyan nem haladtam az amerikaiak a tankok fejlesztésével, sőt úgy általában hogyan nem fejlesztették a haditechnikájukat, miután túlestek az első komoly, nemzetközi háborús konfliktusukon.

Ahhoz, hogy értsük, miért nem hasonlított az USA hadserege későbbi, fejlett önmagához, az I. Világháborúba való belépésükről és az ott vállalt szerepükről muszáj pár szót ejtenünk. 1914-ben az Amerikai Egyesült Államok annak ellenére, hogy hihetetlen lehetőségekkel és potenciállal rendelkezik, rendkívül fiatal nemzet. A Függetlenségi háború és ami talán még fontosabb, a polgárháború után megszilárdul, majd a Spanyol-Amerikai háborúban ügyesen kihasítja a maga szeletét a világ tortájából, vagyis megszerzi azon tengerészeti bázisokat a spanyoloktól, melyek elengedhetetlen feltételei annak, hogy nagyhatalommá váljon.

Azonban fontos megjegyezni, hogy amennyiben az I. Világháború Franciaország és Nagy-Britannia tervei szerint alakul, akkor az amerikaiak hadba lépésére egyáltalán nem is lett volna szükség. Annak kifejtésére, hogy végül miért ki fordultak az amerikaiakhoz, és miért mozdították Amerikát a hadba lépés felé, most nem vállalkoznék, mivel az egy nagyon érdekes, de nagyon-nagyon hosszú fejezet lenne, és ezt most nem célunk fejtegetni. Nagyon leegyszerűsítve a háború holtpontról történő elmozdítása szükségessé tette, hogy behívják őt a háborúba.

Az Antant hatalmak elképzelése egyszerű, Amerika biztosítja az emberállományt, melyet a francia és angol parancsnokok vezényelnek. Ez nem így alakult, mivel mindenkit meglepve, de amúgy teljesen érthető módon az amerikai csapatok, francia és brit tankokkal, de az amerikai John Pershing parancsnoksága alatt vesznek rész a háborúban. 1917 végén, 1918 elején alakul meg az Amerikai Expedíciós Haderő tank egysége, akinek parancsnokai között ott találjuk George S. Pattont.

M1918 Ford-3-ton- tank
M1918 Ford-3-ton- tank
M1918 Ford-3-ton- tank
« ‹ of 2 › »

Nem ezt a lovat szerettük volna

Mindent összevetve a háború nem úgy alakul számukra, ahogy ezt előre elképzelték, ami meg is alapozza azt a hangulatot, ami miatt elég nehezen szánják rá magukat a II. Világháborúban való részvételre,

A tankok fejlesztése szempontjából ez gyakorlatban azt jelenti, hogy a1919-ben, a konfliktus lezáródása után az Egyesült Államok átszervezi haderejét, azaz a tanokat a franciák gyakorlatához hasonlatosan a gyalogság parancsnoksága alá rendelik és nem önálló fegyvernemként tekintenek rá.

Hivatalosan a tankok fejlesztése a háború alatt sem mondható jelentősnek. 1918 és 1919 között 4440 M1917-es tankot rendelnek a megvásárolt, francia Renault FT licensz alapján. Sikertörténetnek ezt sem nevezhetjük, ugyanis az együttműködés nehézkes, a franciák metrikusan adják meg az adatokat, amit az amerikaiak nem használnak. A beszállítók nem megfelelőek, a hadsereg nem felügyeli a projektet, ezért nem is érdeklődnek túlzottan. Ebből kifolyólag nem is készül e sok példány, csupán 300 készül el 1918 áprilisára.

Egyetlen saját fejlesztésként az Ford 3-Ton M1918  tank készül csak el, melynek fegyverzetét az M1919 Browning géppuska adja, és maximális sebessége 8 mérföld óránként. 15 000 darab legyártására meg is nyerik a pályázatot, ám végül ezen tankok nem felelnek meg a hadsereg elvárásainak, ezért végük 50 példány készül belőlük.

Ebből is látszik, az amerikai hadigépezet még nyomokban sem létezik.

Azért, ahogy Európában, itt is felismerte pár parancsnok a tankok gyalogság alá rendelésének hibásságát. Patton és Dwight D. Eisenhower, akik tankparancsnokként szolgáltak a háborúban, felismerték, hogy a tankok a lovassághoz hasonlóan, nagy tömegben, önállóan bevetve hatékonyak. Igaz ugyan, hogy az akkor létező tankok lassúságuk és ormótlanságuk miatt még valóban nem álltak készen másra, mint a gyalogság támogatására.

Ezzel az amerikaiak le is zárták ezt a tank kérdést. A fejlesztéseket teljesen a minimumra szorították, aminek következtében még maga Patton is arra a következtetésre jutott, a tanoknak nincs jövője, ezért 1920-ban át is helyeztette magát a lovassághoz. Eisenhower pedig 1922-ben szintén a gyalogságnál kötött ki Panamában.

A Hadügyminisztérium végül arra a megállapításra jutott, hogy összesen kétféle tankra van szükség a csatatéren: egy könnyű és egy közepes típusra. Az előbbi súlyát maximálisan 5, míg az utóbbi súlyát 15 tonnában határozták meg, mivel ez volt az a tömeg, amit akkor mozgatni tudtak vasúton.

Amikor mégis megmozdul valami

Az amerikai hadsereg tankjainak igazi története valamikor 1928-ban kezdődött. Ekkor ugyanis Dwight F. Davis elrendelte a tankok fejlesztését. Tette ezt az angol fejlesztések láttán. Az általa összehozott fejlesztőcsapat felfogta a fegyvernemek összehangolásának fontosságát és feltűnik egy név, mely igen komoly hatással van a tank fejlesztésére. Az illető J. Walter Christie, akinek elgondolásait azóta igen sok ország átvette, és most már szülőhazájában is kezdenek felfigyelni rá.

Természetesen, ahogy az lenni szokott, pont ott nem értékelték Christie munkásságát, ahol született. Tank prototípusaival nem igazán nyeri meg a katona vezetők támogatását. Ötletei nagyon vadnak tűnnek és első ránézésre teljesen használhatatlannak tűnnek.

A katonai stratégák lehet, hogy sok mindenben nem értettek egyet, de ha az ideális tankot keresték, egy valamiben valószínűleg egyetértettek: a tank legyen masszív, robosztus. Ehhez képes Christie tank prototípusai inkább hasonlítottak versenyautóhoz, mint tankhoz.

Christie 1865-ben született, vagyis 1928-ban már 63 évesen próbálta megalkotni a következő háború kulcsfontosságú fegyverét. Igazi ezermesterként élte életét. Tulajdonképpen mindenféle géppel volt dolga, amivel akkor találkozhatott, még tengeralattjáróval is.

Foglalkozott autóversenyzéssel is, és az általa tervezett, első kerék meghajtású autójával több versenyen is, többek között az 1905-ös Vanderbilt Kupán is megfordult. Az első amerikai volt, aki végigment az 1907-es Francia Grand Prix versenyen.  Többször súlyosan összetörte magát, majd a szintén általa tervezett, első kerék meghajtású autójával Barney Oldfield 1916-ban eléri a 102 mérföld per órás sebességet.

Az autóversenyzés után elég éles kanyart vesz érdeklődése és taxikat kezd tervezni. Fő tervezési szempontok a gyors szerelhetőség, az alkatrészek gyors cseréje. Az egyik legforradalmibb ötlete e tekintetben a kocsi elejébe a tengelyre merőlegesen szerelt motor elrendezés, melyet után többe átvettek.

1916-ban felfigyel rá a hadsereg is, és felkéri egy négy kerék meghajtású önjáró lövegalváz megtervezésére. Sajnos azonban a döntéshozók túlzottan megkötik a kezét, és nemet mondanak a forradalmi elgondolásaira. Ebből és makacsságából kifolyólag katonai tervező karrierje véget is ér.

Ez azt jelenti, hogy hiába alkotja meg azon prototípusokat, melyekre égető szükség lenne a II. Világháború késői éveiben, a hadsereg nem vevő rájuk.  Egy évtizeddel a többek előtt alkot kétéltű, úszó tankot.

Legfontosabb modellje az 1928-as M1928-as tank, mely legalább 12 évvel megelőzte a többi fejlesztést. A tank forradalmi újításai közé tartozta a nagy kerekek, a felső, visszafordító görgők hiánya. Továbbá az, hogy a lánctalp levehető volt a gumival ellátott kerekekről, így a tank képes volt nagy sebesség és nagyobb hatótáv elérésére, amennyiben közúton közlekedett. Ám a legforradalmibb elgondolás a kerekenként függetlenül működő, rugós felfüggesztés. A „helicoil” felfüggesztés sok helyet megtakarított a tank belsejében, a mellett, hogy nőtt a terepjáró képesség.

Végül használta a döntött páncélzatot, melynek lényege, hogy a megdöntött páncéllemez hatékony páncélvastagsága egyszerű geometriai okok miatt nő. Az elv egyszerű, a lemez megdöntése növeli a vízszintes keresztmetszetet, továbbá növeli, a kemény páncéltörő fejjel rendelkező lövedékek lepattanásának esélyét.

Pedig már majdnem sikerült

1930 november 21-én Douglas MacArthur kerül a hadsereg élére, aki egyértelműen a hadsereg mobilitásában látja a jövőt. A lovasság egyértelmű feladatot kap, fejlesszen olyan járműveket, melyekkel hatékonyan lehet felderíteni, bekerítő és üldöző feladatokat ellátni.

Erre felbuzdulva a lovasság beszerez páncélozott autókat. MacArthur egyértelműen fogalmaz a lovakkal kapcsolatban: „A ló pont annyira teszi mozgékonnyá a haderőt, mint azt ezer éve tette. A lovas hadtest eljutott oda, hogy a szállításhoz használt lovakat biztosítsa, illetve a leszerelő hadseregcsoportok állományit raktározza”. Vagyis MacArthur felismerte, hogy a ló hadászati alkalmazása elérte a maximális hatásfokát, ha fejlődni akar valaki, változtatni kell. Illetve a ló szerepe már csak logisztikai területen lehet.

Végül két fő csapásirányba fejlesztenek. Az egyik ág a T7 Combat Car, vagyis egy könnyű tank. A másik az M2 közepes tank.

M1 Combat Car
M1 Combat Car
« ‹ of 8 › »

Vegyük észre, hogy míg a T7-es magán viseli Christie felfüggesztésének nyomait, addig a M1 és M2, későbbi nevükön M1A2 és M2A4 felfüggesztése nem annyira meggyőző. Ennek oka, hogy azon felfüggesztéseket a brit Vickers 6-ton inspirálta, amire nyugodtam mondhatjuk, elavult.

Vagyis az amerikai hadsereg birtokában volt annak a sok tapasztatnak, amit más országok felhalmoztak, rendelkeztek azzal a korszakos zsenivel, akit J. Walter Christie-nek hívtak, sőt még a hadsereg vezetése is ráérzett a jó fejlesztési irányra, ennek ellenére az összes fejlesztés, amit fel tudtak mutatni, egy elavult, 1928-as brit fejlesztés implementációja. Durvábban fogalmazva nyugodtan kijelenthetjük, a II. Világháború ebben a tekintetben (és sok fegyvernem más tekintetében) letolt gatyával érte az amerikai hadsereget.

Ám vegyünk észre még valamit, mégpedig az amerikai gondolkodást. Igaz, nem fejlesztettek ütőképes megoldást, nem dolgoztak egyenletesen a megvalósításon, ám az a tény, hogy 1918-ban megrendelnek 15 000 darab tankot, ami még valaminek az előfutára és bizonyítani sem tud, hiszen az I. Világháború végén járunk, megértet valami fontosat: az Amerikai Egyesült Államok kész bármikor anyagcsatába indulni. Vagyis nem számít, hogy a technológiája nem megfelelő, az erőforrásai kimeríthetetlennek tűnnek.

Vagy a hadipar az amerikaiak számára valóban ipar, egy kőkemény üzlet, melynek életben tartása létkérdés. A mennyiségi gondolkodásról a minőségi gondolkodásra és folyamatos fejlesztésre, vagyis a hadiipar élvonalában maradásra itt még nem törekednek. Ez majd a II. Világháború alatt, végén csúcsosodik ki, de ne szaladjuk előre.

Nézzük meg végül azt az országot, mely egybeforrt a köztudatban a páncélosháborúval: Németországot.

Folyt. köv.

5. rész – Szovjetunió, a vesztes győztes

Minden vélemény számít!

A rosszul időzített kapituláció

A cári Oroszország a későbbi győztesek oldalán száll be az I. világháborúba, ám a háború egyáltalán nem használt a belülről korhadó ország stabilizálásában. II. Miklós cár annak reményében indul neki a háborúnak, hogy egy dicsőséges győzelemmel megszilárdítja a hatalmát és a győzteseknek járó erőforrásokból profitálhat.

Nem is tévedhetett volna nagyobbat, ugyanis 1917-re a belső elszegényedés fenntarthatatlanná teszi a háború folytatását és lángra robbantja a forradalmat, melynek következtében először csak a hatalmát, majd a kommunista erők hatalomra jutásával, életét is elveszíti.

Az orosz csapatokat 1917 március folyamán kivonják a frontról, majd kezdetét veszi az 1922-ig tartó polgárháború és intervenció. Mivel az antant hatalmak nem voltak egységesek, mennyire támogassák a bolsevik erőkkel szemben harcoló, demokratikus átalakulását támogató erőket, ezért a külső segítség 1920-ban elapadt, és kommunista átrendeződés nyert.

Ezen okok miatt teljesen érthető, hogy Oroszország a háború évei alatt nem erőltette a tank fejlesztését túlzottan. A tradicionálisan emberi erőre építi stratégia részben szükségtelenné tett ilyen jelegű eszközök használatát. Az ország ipari fejlettsége pedig egyenesen lehetetlenné tette a komolyabb fejlesztéseket.

Egyetlen fejlesztési ágat, a Tsar tankot említhetjük meg, melyen 1914-15-ig dolgoztak, és a legnagyobb jóindulattal sem lehet igazából tanknak nevezni ezt a túlméretezett triciklihez hasonlító szerkezetet.

Tsar tank
Tsar tank

Gondolom, senkit nem lep meg, a terv abszolút kudarcnak bizonyult, miután menthetetlenül beragadt egy gödörben.

A polgárháború alatt szintén érhető okokból nem foglalkoztak tankok fejlesztésével, csupán az intervenciós csapatoktól zsákmányolt Mark V-ös tankokat használták fel. A Mark V-ös tankok mellett szert tettek még a korábban bemutatott francia Renault FT-kre és brit Austin páncélozott autókra.

Az első szovjet tank a T-18 lett (másik nevén MS-1), ami egy koppintása a francia Renault FT tanknak egy erősebb toronnyal és jobb felfüggesztéssel.

T-18
T-18
« ‹ of 2 › »

Meglepő szövetséges

A lényeges fordulat 1926-ban következett be, amikor is a frissen formálódott és a nagyhatalmak által nem elismert Szovjetunió titokban megköti Németországgal a Rapalloi szerződést. Ez egy titkos együttműködés alapjait teszi le, melyben többek között a Szovjetunió területet biztosít országa területén, az Ural hegység közelében egy tank iskola számára.

Ez a megfelelően sejtelmes név valójában egy olyan fejlesztői komplexum neve volt, ahol a Szovjetunió és a vesztes Németország az Antant hatalmak árgus szemei elől elrejtve fejleszthették tankjaikat.

A húsz évvel később zajló események elég furcsává tehetik, hogy hogyan születhetett meg ez a döntés, ám Németország akkor még komolyan tartott, hogy a Versilles-i békeszerződés megszegése komoly következményekkel járhat számukra. Más részről sem akkor, sem a Szovjetunió megtámadásánál nem vették komolyan a Szovjetunió katonai erejét.

A dolog pikantériája, hogy az orosz stratégák valóban beleláthattak a későbbi ellenség haditechnikai fejlesztésibe. Gondolhatnánk ugyanis, hogy ez a közös együttműködés azért megfelelő gyanakvással és titkolózással párosult, de valóságban annyira nem. Például a szovjet hadvezetés a német megszállás elindulásával kereste azt a nehéz  tankot a harctereken, aminek fejlesztését itt láthatták, és amikor nem látták nyomát, nagyon elcsodálkoztak és arra gondoltak, a fejlesztéseket nem itt folytatták tovább. A valóság ennél sokkal banálisabb volt, a német hadvezetés nem hitt a nehéz tankokban, ezért valóban nem is fejlesztettek ilyen tankokat a háború korai szakaszában. Ám erről részletesen majd később, amikor Németország fejlesztéseivel foglalkozunk.

Minden esetre a Szovjetunió is nagyon sokat profitált ebből az együttműködésből és hatással volt a közös munka, a pár évvel később kezdődő komoly iparosításra. Az MS-1-re építve 1929-ben alapítják meg a Vörös Hadseregen belül a páncélos parancsnokságot, melyre a páncélos hadviselés módjának kidolgozása hárul.

A tankok fejlesztésének feladatát az 1928-ban alakuló Harkov Vasút Gyár (KhPZ) kapja. Első fejlesztésük a T-12-es, ami szintén az FT másolata. Általánosan elmondható, hogy a szovjet fejlesztőmérnökök nem akarták feltalálni a spanyolviaszt, csupán egy működő példányt próbáltak meg az orosz viszonyoknak megfelelőbb módon lemásolni. Ezt a hozzáállást a német fejlesztőmérnökök hihetetlenül lenézték és még akkor sem voltak hajlandóak lemásolni a T-34-es tank bizonyos elemeit, amikor már nagyon rosszul mentek a dolgok, de erre majd később térünk ki.

Egyébként egy erősen központosított, parancsuralmi rendszerben, amilyen a sztálini Szovjetunió volt, nem is volt helyen nagy ötleteknek, ugyanis abból nagy felsülések lehetnek, ami után könnyen egy szibériai táborban találhatta magát a mérnök.

A T-12-es modellt követte a T-19 és a legvégén a T-24, ami a végső, kijavított verziója volt az előző verzióknak. Ennek ellenére fő felhasználási területe a katonai parádékon való megjelenés maradt, komolyabb számban nem gyártották őket. Összességében a T-24-es nem volt sikeres, ám meglepő helyről érkezett a segítség az amerikai John Walter Christie személyében.

T-24
T-24
« ‹ of 6 › »

Az amerikai zseni

John Walter Christie 1865-ben született és foglalkozott gőzgépekkel, hadihajókkal, benzinüzemű motorok fejlesztésével és mindenféle járművel. A kor kiemelkedő konstruktőre volt, ám mint ahogy az lenni szokott a hasonló zsenikkel, nem értékelték kellően tudását. Így, amikor 1928-ban megmutatta az amerikai hadseregnek M1928 Christie/T3 prototípusát, mely felfüggesztése segítségével kereke segítségével 68, gumikerekeivel 112 km/h-val tudott haladni, kinevették. Gondoljunk bele, akkoriban még a versenyautók sem igen érték el ezt a sebességet, nemhogy 9 tonnás tankok. Mivel az amerikai hadsereg hallani sem akart ilyen hóbortos ötletről, ezért nem is lett volna folytatása a történetnek, ha a Szovjetunió nem látja meg benne a fantáziát és nem importál pár darabot, mint mezőgazdasági traktort, az Egyesült Államokból.

John Walter Christie 1915
John Walter Christie 1915
« ‹ of 7 › »

Christie felfüggesztésének megszerzése után elkezdődik 1931-ben a BT tankszéria fejlesztése. Ez egy könnyű tank, mely nagyon gyors és jól boldogul a nehéz terepen. A Christie felfüggesztés lényege, hogy a korábban bevett gyakorlatként alkalmazott kis görgőket kicserélik nagy futógörgőkre, melyek optimálisabban osztják el a súlyt a lánctalpon, továbbá a felső görgők feleslegessé válásával a lánctalp a futógörgők felső részén futnak vissza. (A Christie-féle felfüggesztésre később részletesebben lesz szó). Összességben a rendszer előnye a kisebb súly, jobb terepjáró képesség.

A szovjet mérnökök az ölükbe hullott Christie felfüggesztés mellett importálnak még brit Vickers 6 tankokat is, melyekből a T-26-os modellt fejlesztik ki. Miután sikeresen tesztelik a Vickers 6-ot, párhuzamosan kezdik fejleszteni a T-19-es modellel. A T-26-os tankból 50 különböző variációt készítenek és 23 változtatást eszközölnek az eredeti tervekhez képest. Mondhatjuk, hogy ezt a tankot választják a fő fejlesztési irányként a két világháború között.

Ezen tankok mellett még elkezdik fejleszteni a T-28-as, többtornyos tankot. A fő torony mellett még két kisebb torony kapott helyet a tank elején, melybe leginkább géppuska kapott helyet. A több tornyot leginkább a koaxiális (vagyis a fő löveggel egy irányba mutató tengelyű) géppuska elhelyezésem illetve a homlokgéppuska tette szükségtelenné.

A T-28-ast közepes tanknak szánják és 1933 és 1941 között 503 darabot építenek Fejlesztését a  Finn-Orosz háború alatt kezdik ám fény derül az elégtelen páncélzatára, amit 50 mm-ről 80 mm-re növelnek. A finnek 200 darabot lőnek ki „Sztálin háromfejű szörnyei”-ből. A megnövelt páncélzattal sikeresen törik át a Finn Mannerheim védelmi vonalat. A német offenzíva éppen akkor éri őket, amikor a T-28-os tankokat átépítenék, ezért nagyon sok megsemmisül a harcok első hónapjaiban.

A páncélosok variációt tovább bővítik a brit Carden Loyd tankette cégtől 1930-ban vásárolt licensz alapján épített T-27-es tankokkal, melyeket főleg felderítési célokra használtak volna.

A tankból több variációt is készítenek T-33, T-37,T-38. Érdekes megemlíteni, hogy a T-27-es légi szállítását is megoldják úgy, hogy egy bombázó alá rögzítik. A T-37A-t már nagy számban gyártják és részt vesz Lengyelország megszállásában és Finn-Orosz háborúban.

A T-35 a T-28-as nehezebb változata lenne, ami a frontvonal áttörését oldaná meg, ám a Spanyol polgárháborúban szerzett tapasztalatok alapján az orosz mérnökök rájönnek, sokkal erősebb páncélzatra. Ez alapvetően határozza meg a későbbi fejlesztéseket.

Ügyes másolatok, Sztálini megtorlás dicséretként

Tehát 1930 és 1940 között a fejlesztések 97%-a valamilyen más forrásból származó tank feljavított változata, ahol általában a tűzerő növelésére helyezték a hangsúlyt. Ennek gyümölcseként 1935-re elmondható, hogy Szovjetunió egy polgárháború utáni hányattatott történelmi időszak után több tankkal rendelkezik, mint a világ valamennyi hadereje együttvéve.

Ám ekkor Sztálin a paranoiájától vezérelve tisztogatást rendel el, melynek következményeként 54 ezer tisztet gyilkoltat meg, aminek eredményeképpen az addig összegyűjtött tapasztalatok tiszte teljesen elvesznek, illetve a tankok előállítása drámaian lecsökken.

A1E1 Vickers Independent, a T-28-as alapját képező brit tank
A1E1 Vickers Independent, a T-28-as alapját képező brit tank

« ‹ of 23 › »

Ennek ellenére a II. Világháború kitörése után talán azért tud nagyon hamar magára találni a haderő, mert az alapok jók. Annak ellenére, hogy az I. Világháborúban nem szereznek közvetlen tapasztalatokat a páncélos hadviselés terén, nagyon jól választanak bele a többi nagyhatalom katonai fejlesztéseibe és nagyon jó hatásfokkal teszik azt sajátjukká.

Talán két fő csapásvonalat emelhetünk ki. A BT szériának köszönhetően kapnak egy olyan tank alvázat, ami egyáltalán nem avul el. Az 1928-ben Christie által megálmodott design 1940-ben is újszerűen hat, és kombinálva a későbbi innovációkkal, ami a háború végéig a legkorszerűbb marad.

A T-28-as és T-35-ös, valamit a II. Világháborút megelőző konfliktusok segítségével rájönnek, hogy szükségük lesz nehéz tankra, ami életre hívja a KV tank szériát (erről majd később lesz szó). Ennek azért van jelentősége, mert a Német hadsereg például nagyon későn ismeri fel, hogy a gyorsan haladó tankok mellett szükséges valahogy elpusztítani az ellenfél tankait, ami nagy tűzerő nélkül nehéz és megtörheti a támadás lendületét.

Összefoglalva elmondhatjuk, a Szovjetunió esetén igazolódott leginkább a mondás, aki később fejleszt, az jön ki a legidőtállóbb megoldással. A következő részben ellátogatunk az Amerikai Egyesül Államokba, kik azok akik tudatosan döntöttek úgy, nincs szükségük tankokra.

Folyt. köv.

4. rész – Tévutakon

Minden vélemény számít!

Tévutakon

Franciaország győztesen került ki az I. Világháborúból és ez részben annak volt köszönhető, hogy a szövetségeseivel együtt a háború utolsó éveiben harckocsikat fejleszteni. Ki gondolta volna, hogy ennek ellenére abszolút rossz irányba indulnak a hadseregük fejlesztése tekintetében? Pedig abszolút rossz irányba fordultak. Ahogy azt az előző fejezetben olvashattuk John Frederick Charles “Boney” Fuller megálmodta a jövőt és, komolyan véve az új fegyvernemet, részletesen kidolgozta milyen további fejlesztésre és taktikára van szükség ahhoz, hogy a tank sikeres legyen.

Eközben Franciaországban

A francia háborús vezetés J. E. Estinee ezredes ötletére, 1915-ben elkezdte egy gyalogsági páncélozott rohamkocsi kifejlesztését, hogy tervei szerint meglepetésszerű támadást mérhessen a nyugati front német állásai ellen. Ez a jármű volt a Char d’Assault Schneider, melyet a brit harckocsikhoz hasonlóan a Holt traktor alvázára terveztek. A tervezés kezdetben nehezen haladt, a Schneider mellett létrehozott Char d’Assault St. Chamond rohamkocsiból is csak 1917-re készült el használható mennyiség.

Schneider CA1 (M16) tank
Schneider CA1 (M16) tank
« ‹ of 8 › »

A fentebbi képeken a Schneider B16 Saint Chamond harckocsi látható. Vegyük észre a konstrukció alapvető hibáját, miszerint a tank lánctalpa nem fut végig a felépítmény alatt, éppen ezért nem igazán lett volna képes átvergődni egy komolyabb árkon, hiszen „fejjel” beleállt volna a gödörbe. Szakszerűbben, az árokáthidaló képessége, vagyis az, hogy mekkora gödrön képes átjutni, elég szánalmasnak volt mondható.

Ezt leszámítva azért azt kell mondjuk, hogy nem jártak a franciák annyira rossz vonalon. Ha eltekintünk a Saint Chamond életképtelenségétől, akkor azt is vegyük észre, hogy a másik, vagyis a Char d’Assault Schneider konstrukció mind méretében, mind arányaiban abszolút használható konstrukciónak tűnik.

Ez a 2 méter x 2,4 méter x 6,3 méter (szélesség, magasság, hosszúság) mérető tank 8,1 km/h sebességgel volt képes haladni.

Azonban mind a két konstrukciónak akadt egy komoly hiányossága, nevezetesen a nagyon magas súlypont, ami instabillá tette mindkét szerkezetet, ezért mind a két tank a süllyesztőbe került a háború után, annak ellenére, hogy a két típusból a háború folyamán 532 darabot gyártottak.

A sikertelenség azonban nem vette el a kedvüket a fejlesztésektől és megalkották a Renault FT-17-es tankot, melyet elsősorban a gyalogság támogatására szántak.

A7V belső tere
A7V belső tere
A7V belső tere
« ‹ of 7 › »

Ezt a tankot nevezhetjük az első igazi tanknak, ami már tényleg tankként is néz ki, csak egy kicsiben. Összesen két fős legénység működtette, ám megtalálható rajta már a forgatható lövegtorony illetve a klasszikus hármas tagolás, vagyis a motor-, küzdő-, vezetőtér elrendezés, mely alapvetően fő csapásirányává vált a későbbi fejlesztéseknek. Összehasonlításként nézzük meg a német A7V belső terét, ahol 10 ember munkálkodott egy időben és tegyük fel a kérdést, miért nem működhetett ez hatékonyan.

A tank nem volt kimondottan túlfegyverezve. Kezdetben egyetlen, 37 mm-es löveggel rendelkezett, majd a későbbi modell egészült ki géppuskával. Az egész szerkezetet egy 40 lóerős motor hajtotta. A háború végéig közel háromezer darabot gyártottak belőle és még a németek is használták az elfogott példányokat a párizsi felkelők ellen.

Tehát akármennyire is furcsa, kijelenthetjük, hogy a franciák oldották meg a legjobban a feladatot abban a tekintetben, hogy milyen tankot is kéne nagyobb számban hadrendbe állítani a jövőben. Sőt, a Renault FT-17 csak a jéghegy csúcsa. Franciaország a két világháború között a Szovjetunió után a világ második legnagyobb tankgyártója volt.

Az „armada”

Az FT-17-es könnyű tankon kívül rendelkeztek további tankosztályokkal is. Két alapvető osztályt határoztak meg.

  • Gyalogsági tankok, melyeket további három osztályra osztották:
    • Könnyű tankok: amik a gyalogságot támogatták és jobban voltak páncélozva, mint társaik. A könnyű tank ne tévesszem meg senkit. A gyalogsági tankokat úgy tervezték, hogy a gyalogsággal tartsanak lépést. Elsősorban a gyalogsággal haladtak volna. Ide tartoztak a Renault R 35-ös és FCM 36-os tankok.
    • Közepes tankok: amiknek a fő feladata az ellenség vonalának áttörése. Char D1, Char D2, Char B.
    • Nehéz tankok: amik szintén az áttörést segítették. Ebbe az osztályba egyetlen tank a Char 2C tartozott, amiből összesen 10 darabot gyártottak és nyugodtan nevezhetjük szupernehéz tanknak a maga 69 tonnájával és 75 mm-es lövegével.
  • Lovassági tankok, amik gyorsabbak voltak gyalogságiaknál és tank elhárító feladatokat is elláttak. Hotchkiss H35
    • Automitrailleuses de Combat, vagyis páncélozott harci tankok AMC 34, AMC 35, SOMUA S35)
    • Automitrailleuses de Reconnaissance, vagyis páncélozott felderítő AMR 33, AMR 35, amiknek kizárólagos feladata a gyors felderítés volt. Ide tartoztak a páncélozott autók és a féllánctalpas járművek.

AMC 35
AMC 35
« ‹ of 20 › »

Ha végignézzük az előző fejezetben Fuller 1919-es tervének főbb elemeit, akkor láthatjuk, hogy az ott felsorolt recepthez a franciák szorgosan előállították az alapanyagokat. Vagyis nem végeztek félmunkát. Volt gyors tankjuk, jól páncélozott tankjuk, nagy tűzerejű tankjuk, mindenük. Sokkal, de sokkal több tankosztályuk, mint az 1939-es német hadseregnek.

Csak összehasonlítás képpen: a német haderő Franciaország megtámadásakor összesen három harckocsi típussal rendelkezett: két könnyű, egy közepes, ám egyik sem rendelkezett 75 mm-es löveggel és többségük nem volt képes átütni a Char B1-es 40/60 mm-es páncélzatát. Ám erről majd később lesz szó.

Azt nem tudom, hogy a franciák nyomon követték-e Fuller munkásságát, de jogosan adódik a kérdés, hogy akkor a Második Világháború Franciaország lerohanása fejezet alatt miért nem olvashatunk hatalmas tankcsatákról és miért szaladtak át a német páncélosok a francia haderőn, mint kés a vajon?

Az ok nem triviális, ezért a részletekben kell keressük az ördögöt. A franciák alapvetően nem önálló egységként tekintettek a páncélos haderőre, hanem mintegy merevítést illesztették be a hagyományos gyalogság mellé.

Ha jobban megnézzük az egyes osztályokat, világossá válik, hogy hol a hiba a gépezetben. A német támadásnak leginkább ellenálló egységek, vagyis a jól páncélozott egységek akkor léptek volna támadásba, ha Fuller terveinek megfelelően a gyorsan mozgó lovassági tankok megbénítják az ellenfél logisztikáját.

Vagyis a lendületben lévő támadó haderő részeként a gyalogság oldalán haladva akadályozták volna meg, hogy a védekező haderő újraszerveződjön és komoly ellenállást fejtsen ki. Ebből kifolyólag a gyalogsági tankok mozgékonysága nem volt megfelelő, hiába volt a páncélzatuk és tűzerejük jobb, mint a német támadóké. Ezen páncélos haderőket nem lehetett gyorsan átcsoportosítani.

Azaz hiába voltak a francia tanok mind számban, mind minőségben jobbak a német támadó hadsereg tankjainál, a koncepció, ahogy a tankosztályokat kitalálták és elhelyezték, nem volt megfelelő.

Azt, hogy mennyire másképpen is alakulhattak volna az események Charles de Gaulle bizonyította fényesen, amikor is az általa vezetett tankok segítségével sikeresen megállított, sőt visszavonulásra kényszerített német csapatokat.

Rés a pajzson

Charles de Gaulle
Charles de Gaulle
« ‹ of 3 › »

Miért vétettek ekkora hibát? Egyszerű. Franciaország szemszögéből az I. Világháború a következőképpen nézett ki dióhéjban. Beássuk magunkat, ellenállunk, kivéreztetjük az ellenfelet, ellentámadunk.

A beásásra pedig a receptjük a Maginot Vonal volt, ami egy föld alatti alagutakkal összekötött erődrendszer volt, melyet a háború után azonnal elkezdtek építeni időt, energiát és pénzt nem kímélve.

Ez az erődrendszer biztosította volna Németország kivéreztetését, hogy aztán a fentebb részletezett támadó tankosztályokkal kényelmesen bevigyék a kegyelemdöfést.

Ám arra a sors fintora, hogy pont arra nem számítottak, ami a tankokat is életre hívta: a haditechnika rohamos fejlődésére, ami nagyon gyorsan tette elavulttá ezt a stratégiát.

folyt. köv.

3. rész – Jó, értem, hogy tank, de minek

Minden vélemény számít!

Hogyan tovább?

Az I. Világháború befejeztével furcsa helyzet alakult ki. Németország, Franciaország, Nagy-Britannia megkezdte a tankok és a páncélozott járművek fejlesztését, mert megmutatkoztak a tankban rejlő lehetőségek. Ám mindenki más és más következtetésre jutott, amikor áttekintette az eseményeket.

Azt kijelenteni, hogy az I. Világháború menetét végül a tankok döntötték el, én nem merném. Van aki persze most ezen felhördülhet, de annak ellenérem hogy a háború végére tízeres nagyságrendben gyártottak és vetettek be tankokat, a mérleg nyelvét valójában az döntötte el, hogy a Központi Hatalmak mind ember, mind nyersanyag tekintetében kimerültek.

Ennek ellenére tisztán látszott, hogy képes áttörni megerősített vonalakat, de az is megmutatkozott, hogy lassúsága miatt könnyen lehet ellene védekezni páncéltörő fegyverekkel. A német hadsereg, aki későn kezdett tank fejlesztésbe, azonnal tudott olyan géppuskához használható páncéltörő lőszert bevetni, ami átütötte a brit Mark V-ös tankok páncélzatát.

Nézzük meg, ki, milyen irányba folytatta a fejlesztést!

Az első brit lépések

A tankok fejlesztését Nagy-Britannia kezdte el, akiktől rögtön a név is származik. A titokban fejlesztett eszközt a közvélemény számára úgy mutatták be, mint vízszállító járműveket, ami a formájuk alapján teljesen hihető fedőtörténet volt a forma miatt. A név viszont rajta maradt azután is, miután a titok már napvilágra került.

A fejlesztés 1914-ben indult, amikor is Ernest Swinton ezredes felvetette az ötletet, miszerint páncélozzák be az amerikai gyártmányú Holt traktort. Az ötlet érthető okok miatt nem tarolt, ám pár hónappal később – bizonyára a frontvonal megmerevedése és növekvő veszteségek miatt – 1915 februárjában létrehozták Landship Committee-t (Szárazföldi Hajó Bizottságot), melynek célja, hogy megvizsgálják a lehetőségét, hogyan lehetne páncélozott járműveket gyártani.

Annak ellenére, hogy elég széles körben vontak be embereket, végeredményként arra jutottak, hogy praktikus járművet nem tudnak készíteni. Azonban 1915-ben elkészítették a Little Willie páncélozott járművet. A bemutatkozás nem volt annyira fényes. Néhány méter után elszakadt az egyik lánctalp, majd a javítás után a másik.

Little Willie
Little Willie
« ‹ of 2 › »

A lánctalp elszakadását ennél a típusnál egyáltalán nem tudták orvosolni, ám a célját ennek ellenére elérte, a Brit Admiralitás meggyőződött a tank megvalósíthatóságáról. A láncszakadás problémáját később úgy tudták csak orvosolni, hogy a lánctalpat végigfuttatták a tank oldalán.

A kezdeti nehézségek után elkezdődött a Mark széria fejlesztése. Kezdetben két fő modellről beszélhetünk: a női és a férfi variációról. A britekre való tekintettel ne is akadjunk fenn ezen a nevezéktanon. A férfi két löveggel, még a női modell géppuskákkal volt felszerelve. Az angolok valóban komolyan vették az új fegyvernemet, és 1918-ig nagyon sok variációt fejlesztettek ki. Ezek között megjelent a közepes tank illetve a csapatszállító tank is.

A formákon alapvetően nem változtattak sokat a háború alatt. A lánctalp az egész jármű körül futott, továbbá nem jelent még meg a forgatható lövegtorony. A lövegek vagy a géppuskák csak bizonyos szögben voltak forgathatóak. Ebből is fakadt, hogy az első tank-tank összecsapásban csupán álló helyzetben volt képes eltalálni az ellenséges tankot.

Mark VIII "Liberty"
Mark VIII "Liberty"
Mark VIII "Liberty"
« ‹ of 7 › »

Plan 1919

Az I. Világháború végén tehát az Antant hatalmak jópár, tankokkal vívott ütközeten voltak túl, és legalább 7000 tankkal rendelkeztek. Az olyan ütközetek, mint a Cambriai csata, megmutatták, hogy a nagy számban bevetett tankok mindenképpen hatásosak tudtak lenni, ám a főparancsnokság nem lehetett teljesen elégedett, ugyanis a tankok kezdeti lendületét a német tüzérség rendre megállította.

Fontos megemlíteni John Frederick Charles „Boney” Fuller nevét. Ő volt az az angol stratéga, aki igazán komolyan meglátta a tankokban rejlő lehetőségeket, és aki kidolgozta az 1919-es Tervet.

Az 1919-es Terv lényege, hogy a Szövetségesek indítsanak egy nagyon nagy szabású, gépesített offenzívát a németek ellen. A tervnek három fő eleme volt:

  • Közepes tankokkal és légierővel támadást indítani a német főparancsnokság ellen, elvágva ezzel a német erőket a irányítástól.
  • Nehéz tankokkal és gyalogsággal áttörni a fő védelmi vonalat.
  • Könnyű tankokkal és vontatott lövegekkel követni a visszavonuló erőket és megakadályozni, hogy visszavonulást követően újra védelmi alakzatba szerveződjenek.

A tervet 1919-ben hajtották volna végre, ám a háború 1918 novemberében a németek fegyverletételével.

Ironikus módon Fuller tervét később Németország magáévá tette, hogy kidolgozza a „Villámháború” (Bliztkrieg) doktrínáját. Fuller tervének kivitelezése igencsak nehéznek bizonyult volna, mivel sok műszaki megoldás hiányzott volna hozzá, ám művével lefektette a modern hadviselés alapjait.

Medium Mark D
Medium Mark D
A könnyű tankok alapját képező Mk D
« ‹ of 2 › »

Márpedig a háború nagy tanulsága nem önmagában a harckocsiban, hanem annak használati módjában rejlett. Erre van aki rájött, van aki nem. Franciaország az utóbbiak közé tartozott. Fejlesztettek harckocsikat, ám valószínűleg nem ismerték Fuller munkásságát, és teljesen tévútra tévedtek. Ám ez már egy másik történet.

folyt. köv.

2. rész – A traktorok támadása

Minden vélemény számít!

A kiszámítható váratlan

1916. Az I. Világháború, illetve pontosabban a Nagy Háború már két év zajlik szünet nélkül. Az 1914-es lelkesedésnek már nyoma sincs. Az ígéret, amit az akkori, hanyatló császárságok és monarchiák vezetői tettek, miszerint a háborúnak karácsonyra már vége is lesz, már rég szertefoszlott. A reményvesztett katonák élőhalottként nyirkos és hideg lövészárkok rendszerében próbálják túlélni a borzalmakat, miközben a frontvonal egyetlen métert sem halad semmilyen irányba.

A központi hatalmak, élükön a Német Császársággal belekényszerült abba, amit semmiképpen nem akart, egy két fronton zajló, álló anyagháborúba, ahol nem a katonák képzettsége, nem a haditechnika és nem a logisztika dönti el a háború végkimenetelét, hanem az, hogy ki marad a végsőkig talpon. Hogyan lehet, hogy nem vették észre az intő jeleket?

Utólag persze könnyű okosnak lenni, ahogy azt szokták mondani, de azért abban egyetérthetünk, hogy voltak igen egyértelmű jelek arra vonatkozóan, hogy az 1870-es elsöprő sikereket a, frissen megszületett, Német Császárság nem tudja majd megismételni.

Igaz, voltak olyan jelek is, amit azt sugallhatták a stratégáknak, hogy igen. A Német Császárság két pillérre építette stratégiáját. Az egyik, hogy bíztak a logisztikai hátterükben. Úgy gondolták, hogy gyorsabban fognak mozgósítani, mint az ellenség és vasúthálózatuknak köszönhetően előbb fognak nagyobb haderőt a frontra szállítani.

Másodsorban arra építettek, hogy az 1870-ben már kipróbált offenzív fegyverek fejlődtek annyit az eltelt majdnem fél évszázadban, hogy a támadás nagyon gyorsan haladhat.

Az előbbiben, vagyis a katonák gyors frontra szállításában nem is tévedett a császári Németország, ám abban már igen, hogy a fegyverek fejlődése inkább a védők számára kedvezett. Ironikus módon a háború gyors állóháborúvá alakulásának legfőbb okává pont az vált, ami a támadók erőssége kellett volna legyen: a túlerő.

A túlerővel szemben ugyanis nem tehettek egyebet a francia és angol erők, minthogy géppuskákkal és szögesdróttal megerősített védelmi vonalak mögé ássák be magukat, ám ez azt is jelentette, hogy egyik fél sem tudott többé kimozdulni onnan.

Vagyis a stratégák lehettek volna annyira előrelátóak, hogy készüljenek ezen nehézségek kivédésére, de meg kell érteni, hogy a kor etikai kódexét figyelembe véve egy háború elindítása inkább számított becsületbeli ügynek, mint egy megoldandó mérnöki kérdésnek.

Mindkét oldalról elmondhatjuk, hogy a régi katonai tradíciókkal rendelkező arisztokrata származású tisztek nem kezdtek el komolyan foglalkozni alantasnak minősülő technikai részletek kidolgozásával.

A traktor színre lép

A frontvonalon tehát patthelyzet alakult ki. A cél, hogy létrehozzanak egy olyan eszközt, át tud kelni a lövészárkok között húzódó területen, átvág a szögesdróton, védett a géppuskáktól illetve tűzerejével támogathatja a támadást. Ilyen, nagy teherbírású, ugyanakkor jó terepjáró képességű jármű készítése nem számított 1916-ban triviálisnak.

A feladathoz legközelebb álló és legkézenfekvőbb megoldást az az eszköz jelentette, amit valóban erre a célra találtak ki: a traktor.

Holt Traktor
Holt Traktor
Traktor 1915-ből
« ‹ of 3 › »

A felmerülő katonai nehézségekre válaszolva a brit hadügyminisztérium felállította a Landship (szárazföldi hajó) Bizottságot, melynek olyan jelentős támogatói is akadtak, mint E. D. Swinton vagy Winston Churchill.

A ma ismert tankok fejlesztése 1916 körül indult el érdemben. Ekkor már mindegyik fél rájött, ez az egyetlen megoldás a háború állópontról történő kimozdításának. Míg az angolok a Mark széria kidolgozásán fáradoztak, a franciák saját megoldásukon, addig a németeknek reagálniuk kellett az antant fejlesztésire.

A feladatot mindhárom nemzet különbözőképpen oldotta meg, ám tömören összefoglalva igazi megoldást egyikük sem adott, csak az úton indultak meg. A kor technikája nem volt elég ahhoz, hogy életképes megoldások szülessenek. A legéletképesebb verziónak talán az angol Mark IV-es verzió, míg a legéletképtelenebbnek a német A7V bizonyult. Az A7V működtetéséhez 18 fős legénységet szántak, ami számosságban valóban hasonlatos egy hadihajóéhoz.

MARK IV "female" tank
MARK IV "female" tank
MARK IV "female" tank
« ‹ of 5 › »
A7V
A7V
« ‹ of 5 › »

A hadtörténelem első páncélos csatájára 1918. április 24-én került sor Villers-Bretonneux térségében a brit Mark IV-esek és a német A7V-k között.

Igazából az ütközet szó egy kicsit túlzás is, ha az eredményt nézzük. Ha nagyon szigorúak vagyunk, akkor azt mondhatjuk, hogy mindkét fél próbálta megsemmisíteni a másik tankját igen kevés sikerrel a négy tank között lezajlott ütközetben. A 3 mérföld/órával közlekedő tankok végül visszavonultak, miután sikerült egymást a sokadik lövésváltás után eltalálniuk.

A háború túlzottan előrehaladott fázisában tartott és a fejlesztések befejezése előtt fegyverletételre kényszerültek a központi hatalmak, így a harctéren megjelenő harckocsik inkább csak a katonák ijesztgetésére és nem komoly harci erőnek bizonyultak, így a konklúzió sem meglepő: a tankokat szétszórtan, a gyalogság támogatására érdemes felhasználni.

Ám voltak akik ezzel nem értettek egyet és a fejlesztés folytatódott.

folyt. köv.

1. rész – A senki földje

Minden vélemény számít!

Hogyan is született meg a tank, mint fegyver?

Ahhoz, hogy megértsük a tankok és egyéb páncélozott járművek megjelenését, egy kicsit vissza kell nyúljunk az időben.

Phalanx, elefántok, páncélos lovagok, egy egyéb állatságok

A harctereken ősidők óta igény, hogy a sima gyalogság mellett valami olyan fegyvernem is felvonuljon, mely az átlagos katonánál jobban bírja a gyűrődést. Mivel pedig az ember igen találékony, ha egymás elpusztítása a feladat, erre időről időre nagyon sok formát és eszközt eszelt ki.

Az elsők között és leglogikusabb lépessel az ókor harcosai rukkoltak elő, amikor is hadba küldték a Phalanx-ot, mint harcászati formát.

A módszer lényege egyszerű. Az egyszerű katonák pajzsait egymás mellé téve létrehozott masszív alakzat véd a kor tüzérsége, vagyis az íjászok ellen, míg a hosszú lándzsák megállíthatatlanná teszik a az egységet. Ha így vesszük az emberiség első páncélozott „járművei” ezen harci egységek.

Azonban joggal várhatjuk el, hogy ne a katonák alkossák önmagukban azt az „eszközt” melyet a csatatérre küldünk, hiszen az ember elfárad, megsebesül, képességei végesek.

A továbblépést valami olyan kell képezze, melyre igaz, hogy nehezen megállítható, relatíve mozgékony és át tud törni az ellenség vonalain.

Ne gondolj az elefántra…

Vagy mégis. Igen, az elefánt egy nagyon jó döntésnek tűnik, ha nem is az első pillanatban, de a másodikban biztosan.

Az elefánt ugyanis nagy, mint az köztudott. Elől, hátul veszélyes, pláne, ha egy rakás íjászt teszünk a hátára, akik a szélrózsa minden irányában képesen nyílzáport zúdítani az ellenfélre. Csakhogy az elefántnak is vannak gyengéi. Például fél a tűztől, mint minden állat és hajlamos zajok hatására önkényesen visszavonulni.

Hasonlóan jó megoldás a páncélozott lovag, aki viszont egy sokkal kezelhetőbb állat, vagyis a ló hátára is ültethető. Ő már így jóval gyorsabb, halálosabb fegyvernemnek bizonyul.

Mondják, hogy ami nem öl meg, az erősebbé tesz. Nos, ez a mondás biztosan nem igaz a medvére és talán a nehézlovasságra. A nehézlovasság egy olyan fegyvernemnek számított, melyre igen jó darabig nem volt ellenszere a középkori hadmérnököknek, ugyanis önmagában az a kinetikus energia, amit egy lendületben lévő nehézlovasság a lovankénti páncél és lovas és  ló súlyával képviselt, szó szerint el tudott söpörni mindent, amit el kellett söpörnie.

Márpedig a csatatéren a technológia fejlődésében jó ideig híján voltak a védők hatékony védekezési formáknak. A támadó lendületének megtörésére a a védők csupán pár eszközt tudtak felvonultatni úgy, mint a várak, erődítmények, szekértáborok, sűrű sorokba rendezett lándzsás gyalogság.

Senki földje

A mérleg nyelve talán az I. Világháború, vagy ahogy tetszik, a Nagy Háború idején billent át a védők javára. Történt ugyanis, hogy a modern,  ismétlőfegyverek megjelenésével és a nehézlovasságot váltó könnyűlovasság térhódításával az 1870-es években úgy tűnt megszületett az a fegyvernem, mely gyorsaságával és tűzerejével megállíthatatlan.

Csakhogy az 1870-es sikerekre válaszolva a hadmérnökök két jelentős fejlesztéssel válaszoltak. Az egyik a szögesdrót, mely nem tűnik igazán nagy hadászati előretörésnek, hiszen eleve is a mezőgazdaságban a szarvasmarhák kordában tartására találták ki eredetileg, illetve a géppuska.

Hiram Stevens Maxim, és az ő gépuskája

Nos, ez a kedves, joviális öregúr olyan könnyedén két vállra fektette a hadászati stratégákat, hogy azt 4 éven keresztül emlegették a Világháború lövészárkaiban nyomorgó katonák. A képlet ugyanis egyszerű: állíts fel két Maxim géppuskát egymástól száz méterre egy-egy dombon és nincs az a támadóerő, amit nem állítasz meg.

A működtetés igen egyszerű. Lekuporodsz a géppuska állványára és nyomod a gombot. Nincs más dogod. Nem kell évtizedek harci tapasztalat, vakmerőség, briliáns haditerv.

A szögesdrót talán nem ennyire látványos innováció ám, ha belegondolunk, hogy pár ember órák alatt telepíthet egy olyan áthatolhatatlan falat, melyet ráadásul minden haderő megengedhetett magának, ráadásul odagondoljuk a két géppuskás embert a dombtetőkre, akkor könnyen beláthatjuk, hogy miért fejezték be többé-kevésbé ugyanannál a frontvonalnál az I. Világháborút, mint ahol elkezdték.

Vagyis létrejött egy olyan áthatolhatatlan sáv, melyen sem ember, sem állat nem juthatott át élve. Ez a hadi helyzet pedig életre hívta a tankot, vagyis az a páncélozott eszközt, mely legalább 1970-ig meghatározta a haditechnika fejlesztésének irányát, és csak olyan fejlesztések állhattak vele szemben, mint a rakétatechnológia, vagy az atombomba.

folyt. köv.