Sd. kfz. 164 Nashorn

Minden vélemény számít!

Jármű: Sd. Kfz. Sd. kfz. 164 Nashorn

Haderő: Német hadsereg

Típus: Tankvadász

Méretarány: 1:35

Makett gyártója: Dragon Kit No: 6314 2006

Felhasznált kiegészítők: Friul lánctalp ATL-04 PZ III/IV / PANZERFAHRE (Pz.F.)

Bevezetés

Amikor 2012-ben elkezdtem makettezni, akkor két dologban voltam biztos. Az egyik, hogy megpróbálom szisztematikusan a második világháborúban szereplő tankokat és tankvadászokat megépíteni, a másik, hogy a Nashorn-t mindenképpen összerakom. Az első dolog lényegesen nem változott, de annyiban igen, hogy be kellett látnom, le kell szűkítenem a kört és elkezdtem specializálódni a tankvadászokra, azon belül is a német tankvadászokra.

A második elhatározásomon nem változtattam, így hát nagyon-nagyon korán, valamikor 2013 környékén be is szereztem ezt a Dragon Prémium kitet, amiről szinte sütött, hogy nagyon részletesen kidolgozott és feljavított darabról van szó. Nekiállni azonban nem akartam, ugyanis szerettem volna valamennyi rutint szerezni az építésben, és nem ezen a darabon kívántam gyakorolni.

Nos, azt nem mondhatjuk, hogy elkapkodtam a dolgot, még tartottam is egy 1-1,5 év szünetet, amikor is kitérőt tettem a figurafestés világába. Körülbelül két hónapja döntöttem úgy, nincs mire várni, nekilátok.

A fegyver története

Eredeti nevén Hornisse, vagyis németül lódarázs, ám Adolf Hitler nem találta elég fenyegetőnek a nevet, ezért később, Nashorn, vagyis orrszarvúra változtatta. A nevétől függetlenül tényleg rettegett fegyverről beszélünk, mely a hadrendbe állításától egészen a háború végéig hadrendben is maradt. A Szovjetunió lerohanását célzó Barbarossa hadművelet során egyértelművé vált, hogy a német hadseregnek szüksége van egy páncélosvadász fegyvernemre, amikor találkoztak a fejlettebb orosz tankokkal, mint például a T-34-essel.

Egészen addig a német hadsereg számolt komolyan annak a lehetőségével, hogy a sajátjaikhoz hasonló tankokkal fognak találkozni. A Nashorn remekül egyesítette a Panzer IV alváz mozgékonyságát a 8,8 cm Panzerjägerkanone 43/1 L/71 löveg félelmetes tűzerejével.

A 88 mm-es löveg a maga 1080 m/s-es kezdősebességével az akkor és a háború végéig megjelenő összes páncélost meg tudta semmisíteni, ami hatalmas fegyverténynek bizonyult.

A fejlesztést az Alkett indította 1942 februárjában, akik éppen a Geschützwagen III/IV terven dolgoztak, ami a Panzer III/IV alvázából tervezett önjáró löveg volt. A Geschützwagen néven (vagyis szó szerint löveges jármű, magyarosabb fordításban önjáró löveg) a németek azon fejlesztéssiket hívták, ahol egy meglévő tank alvázra építettek fel valamilyen löveget. A Nashorn esetében a 88-mm-es tankelhárító löveget.

A fegyverből 1943 február és 1945 márciusa között 494 darabot szállítottak le. Ebből 100 darabot vetettek be a keleti fronton.

A tankvadász, ahogy általában a korai tankvadászok, nem kaptak teljes páncélvédelmet. A páncélzat felülről nyitott volt. A páncélzat tetejére körkörösen három, forgatható géppuska állványt szereltek, ami védte a személyzetet valamelyest.

A löveget 15°-ban lehetett vízszintesen és -5° és +15°-ban lehetett függőleges irányban elforgatni az alvázhoz képest. A löveg méretei miatt a tankot hosszában meg kellett nyújtani a hátul elhelyezkedő motort pedig a tank közepére helyezni. A páncélzat igen vékony volt, ami azt jelentette, hogy csupán a kézifegyverektől és repeszektől védte a kezelőszemélyzetet, páncéltörő lövedékek ellen hatástalan volt. Ebből kifolyólag aktívan nem tudott a tankcsatában részt venni, viszont annál hatékonyabb tankelhárító fegyvernek bizonyult.

Nashorn tankvadász
Nashorn tankvadász
Author: Bundesarchiv
« ‹ of 9 › »

Technikai paraméterek:

Személyzet 4 fő
Hosszúság 8,44 m
Szélesség 2,86 m
Magasság 2.65 m
Tömeg 24 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat alváz 20-30 mm, felépítményen 10 mm
Elsődleges fegyverzet 8,8 cm-es Pak 43 L/71 páncéltörő löveg
Másodlagos fegyverzet 1 db 7,92 mm-es MG 34-es géppuska
Műszaki adatok
Motor Maybach HL 120 TRM
Teljesítmény 300 LE (223,71 kW)
Felfüggesztés torziós rugó
Sebesség 40 km/h
Fajlagos teljesítmény 12,5 LE/t
Hatótávolság 190 km

 

A makettről

Ahogy korábban említettem, régóta porosodott a polcon a készlet, mire rá került a sor, de megérte várni vele. A készlet a szokásos Dragon minőséget hozza, minden gyerekbetegségével együtt. Ez egy feljavított készlet, nehéz is lenne tagadni, vagyis egy korábbi kiadás újragondolt verziója, ami azt jelenti, hogy rengeteg keretet újraöntöttek, nagyon sok keret ment a kukába. Kis túlzással minden második alkatrész felesleges volt.

A makett egy módosított Panzer IV-es alvázra épül, amiből kifolyólag nem volt nagy különbség az előző, szintén Dragon és szintén Panzer IV alvázra épülő kit között. Annyiban változott a helyzet, hogy bizonyos részletek, például a görgőkön a gumik szebben voltak kidolgozva, látszódtak a feliratok az abroncson, illetve volt választási lehetőség a meghajtott kerék tekintetében.

A küzdőtér aprólékosan kidolgozott volt. A lőszerrekeszek szekrénye nagyszerűre sikeredett. Választás itt is volt. Ugyanis az eredeti műanyag alkatrészeket fel lehetett dobni a mellékelt fotó maratott alkatrészekkel. Ezt a készletet csak azoknak nem ajánlom, akik nehezen hoznak meg döntéseket, mivel abból itt volt bőven. Mind a két szekrényt lehetett csukottan, nyitottan behelyezni a helyére. Egy szekrényt lehetett feltölteni a maximális 8 lövedékkel. Én végül egy csukott és egy félig feltöltött, nyitott szekrény mellett döntöttem.

A fotó maratott alkatrészek tárháza szinte kifogyhatatlan volt. Nem is találkoztam még egy készletnél ennyivel. Volt olyan elem, amit azonban nem tettem fel végül. A felépítmény páncélzatán található szellőző rácsa ugyan teljesen lecserélhető lett volna fotó maratott alkatrészekből összeállítottal, ám a zsaluzat állászszöge miatt túl sok látszódott volna a zárt hátlapból, így végül az nem került fel a makettre.

A készlet tartalmazott még egy fém ágyúcsövet. Még pontosabban a 88-as elkeskenyedő, kisebbik részét, valamint többféle, több számból álló matricakészletet, vagyis többféle lajstromjellel is lehetett volna operálni, ha valakinek nem tetszik a 112-as szám.

A maketten semmi újdonságot nem dobtam, be, csak az eddigi évek alatt elsajátított és bevált technikákat. Az alapozást a szokásos Revell 91+9 zománc festékkel kezdtem. Erre jött rá a H403 Dark Yellow Gunze akril alapszín, majd a két álcázószín, a Gunze H80 Khaki Green és Gunze H47 Red Brown. A szerszámok fa nyelére és a fa felületekhez Gunze H37 Wood Brown került.

A fémes kopásokhoz illetve a lánctalp festéséhez most az AK798 Gun Metal festéket vetettem be, amire jött az alvázra, lánctalpra és a küzdőtér padlózatára a kétféle pigment, az AK081 Dark Earth, a sötétebb, míg a AK041 Europian Earth a világosabb részekhez. A rozsdás hatáshoz AK043 Medium Rust pigmentet hívtam segítségül. Bizonyos elemeknél a hajlakkos chipinges technikát használtam, míg a felépítmény páncélzatánál főleg szivaccsal vittem fel finoman az AK798-at.

Bemosáshoz a szokásos olajfestéket hívtam segítségül.

A gyári Magic track a dobozban maradt, mert itt is Friul lánctalppal dolgoztam. A lánctalp profilja valami egészen fantasztikus, ugyanis nem tömör. Valószínűleg a Magic Track sem mutatott volna rosszul, de azért így lett az igazi.

Egy helyen akadtam el a makettel, bár egészen szép, fényképes volt a leírása is. A tank elején lévő cső funkcióját nem bírtam megfejteni. Ehhez segítséget kellett hívnom az Interneten. A megoldásra egyáltalán nem számítottam, pláne azért, mert egyetlen archív képen sem véltem felfedezni. Ebben a csőben futott az a drót, aminek segítségével a küzdőtérből visszahízhatták a lövegtámasztékot, majd elfordíthatták a löveget.

Ehhez csak rében volt alkatrész. Amikor fény derült a funkcióra improvizálnom kellett. Végül húzott szálból készítettem el a hiányzó kábeleket.

P1030089
P1030089
Aperture: 3.3
Camera: DMC-LZ10
Iso: 100
Orientation: 1
« ‹ of 18 › »

Összességében

Összességben nagyon elégedett vagyok a végeredménnyel. Persze mindig sikerülhetett volna szebben a makett, és maradtak hibák, de szerintem szép lett. Véleményem szerint ez a tankvadász illusztrálja legszebben a második világháborúban megfigyelhető hadmérnöki gondolkodást. Ez a fegyver tisztán a szükséghelyzet és a praktikusság szülöttje. Adott két, zseniálisan jól eltalált és bevált haditechnikai eszköz, vagyis a Panzer IV közepes harckocsi, és a 8,8 cm tankelhárító löveg. Megtehették volna, sőt meg is tették, hogy valami teljesen új fegyvert készítenek azok felhasználásával, ám ehelyett a legegyszerűbb módszert, az összeépítésüket választották. Ám erről majd részletesebben elmélkedünk a Tankok története rovatban.

Panzer IV L/70 (A)

Minden vélemény számít!

Jármű: Sd. Kfz. 162/1 Panzer IV / 70 (A)

Haderő: Német hadsereg

Típus: Tankvadász

Méretarány: 1:35

Makett gyártója: Dragon No: 6082-01 1997

Felhasznált kiegészítők: Friul lánctalp ATL-28

Bevezetés

Ennek a tankvadásznak elég sok verziója készült el, és elég nehéz volt kiválasztani azt a kedvencet, amit végülis összeraktam. Miért pont erre esett a választás? Nos, ezt nehéz megmagyarázni, és az összerakás közben is voltak kétségeim, amikor szembesültem azzal a ténnyel, hogy milyan magas ez a felépítmény.

Akkor kezdtem megnyugodni, amikor a felépítménye elkezdtek felkerülni a görgők, a meghajtásért felelős fogaskerék és a kötény páncél. Amikor végre „megnyúlt” a tank sziluettje, akkor nyugodtam meg, hogy jó választottam. Ám, mielőtt erről részletesebben írnék, jöjjen a valós harci eszköz története és paraméterei.

A jármű története (forrás Wikipédia)

A nyomasztó szovjet páncélosfölény páncélelhárító fegyverek egész sorának kifejlesztésére késztette a németeket. A korai páncélvadászok (Marder I, Marder II, Marder III), habár rendkívül hatékonyak voltak, páncélvédettségük messze elmaradt a kívánatostól. A probléma megoldását a hadvezetés egy új, megfelelő tűzerejű és páncélzatú vadászpáncélos kifejlesztésében látta. Az új „harckocsi-vadász” kifejlesztésére 1942 decemberében hirdetett pályázatot a Hadsereg Fegyverügyi Hivatala (Heereswaffenamt). A Hivatal követelményei szerint a járművet egy L/70-es csőhosszúságú 7,5 cm-es löveggel valamint 100 mm-es homlokpáncélzattal kellett ellátni. A jármű alapjául a jól bevált Pz.Kpfw. IV alvázat jelölték ki.

A fejlesztési megbízást végül a plaueni Vomag (Vogtländische Maschinenfabrik AG) vállalat kapta, amely 1943. május 13-ára el is készítette a páncélvadász 1:1 méretarányú fa modelljét, amelyet be is mutattak a Führernek. Az első működőképes prototípus ugyanezen év decemberében készült el; még e hónapban beindult a sorozatgyártás. A gyártás beindítását azonban hátráltatta az, hogy a 7,5 cm-es hosszú csövű löveg (a Pz.Kpfw. V Panther harckocsi lövegének módosított változata) próbái és gyártása akadozott. Tekintettel azonban az egyre válságosabb hadi helyzetre utasították a Vomagot, hogy mielőbb kezdje meg a jármű sorozatgyártását. A probléma áthidalása végett a páncélvadászt a 7,5 cm-es PaK 39 típusú löveg L/43-as („0” széria), később pedig az L/48-as kaliberhosszúságú változatával fegyverezték fel. A jármű, amelynek első példányai 1944 januárjában gördültek le a gyártósorról, a Jagdpanzer IV Ausf. F elnevezést és az Sd.Kfz. 162-es jelölést kapták.

A jármű páncélzata elmaradt ugyan a pályázati kiírásban szereplő 100 mm-es vastagságtól, ám ezt jól ellensúlyozza annak dőlésszöge és a jármű alacsony sziluettje, azaz a kis célfelület. A Jagdpanzer IV-es teljesítménye szinte teljesen megegyezett a StuG IV-esével, egyedül a páncélvédettség területén rendelkezett jobb mutatókkal. A („rövid-csövű”) Jagdpanzer IV-esből a gyártás leállításáig (1944. november) 769 darab épült a Vomag gyáraiban. A gyártás során számos módosítást végeztek a járművön. 1944 májusától sok egységnél elhagyták a lövegről a csőszájféket, mivel számos panasz érkezett, hogy az tüzelés után felveri a port, ami amellett, hogy elárulja harcjármű pozícióját, „elvakítja” a személyzetet is. A járműveket 1944 szeptemberéig zimmerittel is bevonták. Számos járművet elláttak kötény páncélzattal (Schürzen), hogy fokozzák védelmüket.

A járművel nagyon sok probléma volt. Műszakilag megbízhatatlannak bizonyult harckörülmények között, tervezési hiányosságok is mutatkoztak. 1944. június 6-án (a normandiai partraszállás idején) a 12/1. SS-páncélvadászok azért nem tudtak megindulni, mert a lövegekkel nem lehetett célozni. A lefolytatott vizsgálat szerint vagy a célzóoptika tervezési hibája, vagy a löveg beszabályozása okozta ezt. A június 9-én tartott újabb lőgyakorlatukon csak a páncéltörő lőszerre tudták optimalizálni az irányzást, míg a repeszgránátok továbbra sem találtak célba. Végül július 6-ra sikerült a lövegeket beszabályozni, amiben segítséget jelentett, hogy aznap végre megérkeztek az egy hónapja megrendelt csőszájfékek.

Az L/70-es löveggel felfegyverzett változat fejlesztésébe a Vomag mellett bevonták az Alkett (Altmärkische Kettenwerke) céget is. A két vállalat másként oldotta meg a nagyméretű, PaK 42 típusú löveg beépítését, ezért a két jármű felépítménye eltért egymástól (az Alkett vállalat típusa magasabbra sikeredett). A két járművet párhuzamosan kezdték gyártani 1944 augusztusában. Az új, megnövelt tűzerejű páncélvadász a Panzer IV/70(A), illetve Panzer IV/70(V) típusjelzést és Sd.Kfz. 162/1-es jelölést kapta. A típusjelzésben szereplő A illetve V betűk a gyártóra utalnak (Alkett/Vomag). (Fontos megjegyezni, hogy a tévhittel ellentétben a páncélvadász hosszú-csövű változatára soha nem használták a Jagdpanzer IV-es jelölést).

A két gyártmány lényegében csak felépítményében különbözött. Az Alkett egy viszonylag magas, dobozszerű felépítményt épített rá a módosítás nélküli Pz.Kpfw. IV alvázakra. Ezzel szemben a Vomag igyekezett a járművet minél alacsonyabbra tervezni – ezzel is fokozva a védelmét. (Panzer IV/70(V) magassága: 1850 mm, Panzer IV/70(A) magassága: 2350 mm). Az Alkett által tervezett és gyártott változat nagy méretének volt azonban egy előnye is: 90 lőszert tudott magával harcba vinni a Panzer IV/70(V) 55-60 lőszeres javadalmazásával szemben.

A Panzer IV/70 vadászpáncélosok mindkét változatához Pz.Kpfw. IV Ausf. H és J alvázakat használtak fel. A jármű fő fegyverzetét a középvonaltól 20 centiméterrel jobbra helyezték el és jobbra is, balra is 20°-os szögtartományban lehetett vele irányozni, függőleges irányzóképessége -5° + 15° volt. Az ezen a szög tartományon kívül eső célpontok megsemmisítéséhez az egész járművet el kellett fordítani. Az L/70-es kaliberhosszúságú PaK 42 típusú löveg a szabvány PzGr. 39-es páncéltörő lövedéket 925 m/s sebességgel lőtte ki, ami 500 méteren 124, míg 1000 méteren 111 milliméter vastag homogén páncél átütésére volt képes 30 fokos becsapódási szög esetén. Ez a teljesítmény képessé tette valamennyi korabeli harckocsi megsemmisítésére. A Panzer IV/70 személyzete (mindkét gyártmánynál) 4 főből állt: vezető, parancsnok, töltő és irányzó. Fegyverzetéhez 79 darab páncéltörő gránátot és 600 darab géppuskalőszert lehetett bemálházni.

Az első példányok a Panzer-Lehr hadosztály páncélvadász osztályához kerültek, és első bevetésük 1944 márciusában, Magyarország megszállása alkalmával volt. Valódi harci bevetésére a Hermann Göring páncéloshadosztály kötelékében, Olaszországban került sor.

A gyártás folyamán számos kisebb-nagyobb módosítást végeztek a Panzer IV/70-esek kialakításán. 1944 szeptemberétől a láncvezető görgők számát négyről háromra csökkentették. A korai járműveket, amelyek 1944 szeptembere előtt készültek zimmerittel is bevonták. A vadászpáncélosok nagy részét ellátták kötény páncélzattal (Schürzen) vagy az azt helyettesítő dróthálóval. (A háború vége felé ez utóbbi, olcsóbb megoldás volt a jellemző.). Szintén szeptemberben vezették be az új kipufogó rendszert is. A hatalmas löveg és a vastag elülső páncélzat terhét nehezen viselték a Pz.Kpfw. IV alváz elülső görgői, ezért azokat gumiabroncsosról acélperemesre cserélték. (Panzer IV/70(V) esetében az első két görgőt, a Panzer IV/70(A) esetében pedig az első négyet).

1944 augusztusa és 1945 márciusa között összesen 278 Panzer IV/70(A), valamint 930 Panzer IV/70(V) épült. A Panzer IV/70 vadászpáncélosok gyártási üteme jóval elmaradt a tervezettől, amiért a szövetséges bombázások és az anyaghiány mellett Heinz Guderian, a páncélos fegyvernem főfelügyelője (General Inspector der Panzertruppen) volt okolható. Guderian teljesen elégedett volt a StuG III-asok páncélvadászként nyújtott teljesítményével, így felesleges pazarlásnak vélte, hogy erőforrásokat (alvázakat) vonjanak el a Wehrmacht páncélos erejének gerincét adó Pz.Kpfw. IV harckocsik gyártásától. Az új vadászpáncélos ebből, valamint a nehézkes mozgásából kifolyólag a „Guderian-kacsa” („Gudrian-Ente”) gúnynevet kapta. Születtek tervek a Jagdpanzer IV-es továbbfejlesztésére (pl: 8,8 cm-es PaK 43-as beépítésére), de ezek sohasem valósultak meg.

Panzer IV L/70 (A)
Panzer IV L/70 (A)
« ‹ of 4 › »

Technikai paraméterek:

Személyzet 4 fő
Hosszúság 6,85 m
Szélesség 3,17 m
Magasság 1,85 m
Tömeg 24 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 10-80 mm
Elsődleges fegyverzet 7,5 cm-es PaK 39, 7,5 cm-es PaK 39 L/48, 7,5 cm-es PaK 42 L/70
Másodlagos fegyverzet 1 db 7,92 mm-es MG 34-es géppuska
Műszaki adatok
Motor Maybach HL 120 TRM
Teljesítmény 300 LE (223,71 kW)
Felfüggesztés laprugó
Sebesség 40 km/h
Fajlagos teljesítmény 12,5 LE/t
Hatótávolság 210 km

A makettről

A Dragon kit egy régebbi kiadás. Annak idején használtan jutottam hozzá. A kit jól felszereltnek tűnt, és összességében hozta is Dragon szintet a Dragon gyermekbetegségeivel együtt természetesen. Mostanában kisebb szünetet tartottam a makettezésben, éppen ezért ismét rácsodálkoztam a műanyag elemek kidogozottságára és minőségére.

Persze a régi emlékek megszépülnek, így már azt is elfejetettem, hogy a Dragon hajlamos feljavítani a szettjeit, aminek az az eredménye, hogy tele van a doboz olyan elemekkel, amik valójában nem kellenek, mert azóta már az elemek felét lecserélték egy másik darabbal. Így gyakorlatilag az elemek fele kukában végzi, illetve a folyamatos módosítgatás miatt sok helyen a leírás hiányos, rossz.

Az összeállítási útmutató sok helyen rossz helyen lyukasztatta ki velem az elemeket, illetve sok ponton rosszul ábrázolta az összeállítás módját. Az ábrák nem részletesek, a következő fázis ábráján már nincs kirészletezve az előző fázis, vagyis, ha az egyik ábrán nem derül ki, mire is gondolt a költő, a következő képen sem fog kiderülni. A doboz oldalán ugyan van egy összerakott darabról három fénykép, ám azzal sem sokra megy az ember néha.

Ezeket a kellemetlen apróságokat leszámítva nem okozott nagy gondot az összeállítás. Nem kellett rögtönzött megoldásokkal élni.

Fotó maratott alkatrészeket azért el tudtam volna viselni, különösen a kötény páncél rögzítőelemeinél, illetve a szerszámok rögzítő pántjainál. Egy helyen egy másik készlet fel nem használ pántját beépítettem azért, illetve az egyik szerszámot újra kellett építenem vékony drót segítségével.

A festéshez most is Revell zománc 9+91-es kombinációt használtam a fémes alaphoz. Erre jött az alapszín, ami Gunze H71 Middle Stone volt, amire jött a két álcázó szín Gunze H80 Khaki Green és Gunze H47 Red Brown. A szerszámok fa nyelére és a fa felületekhez Gunze H37 Wood Brown került.

Az alváz sarazásához most először AK pigmenteket használtam a korábbi pasztellkréta reszelgetés helyett. Ez lényegesen gyorsabb haladást tett lehetővé. Ebből is két félét és ezek különböző keverékét, úgy, mint AK081 Dark Earth, a sötétebb, míg a AK041 Europian Earth a világosabb részekhez. A rozsdás hatáshoz AK043 Medium Rust pigmentet hívtam segítségül.

A kipufogónál most ellenálltam a kísértésnek, miszerint a teljes kipufogó borítást berozsdásítsam. Most inkább lepattogzott festék hatását akartam kelteni, ami szerintem egészen jól sikerült.

A kötény páncél, ami a valóságban egy drótháló sajnos szintén nem fotó maratott elem, hanem egy szúnyogháló szerű anyag, amiből sajnos én többet nem tudtam kihozni.

A lánctalp eredetileg szemenkénti, de még nem „Magic Track”. Valószínűleg szépen rá lehetett volna tenni, ám én most is megpróbálkoztam az Friul fém lánctalpával és nagyon örülök, hogy így döntöttem, ugyanis irtózatosan feldobta a végeredményt, a gyorsabb és egyszerűbb összerakásról már nem is beszélve.

Mindent egybevetve tetszik a végeredmény. Egy kicsit bánom, hogy annak idején nem választottam gondosabban, és nem kerestem inkább egy Vomag által készített verziót, ami alacsony felépítés mellett az L/70-es löveggel volt szerelve. Azért van még a szekrényben egy alacsonyabb felépítési L/48 löveggel szerelt Italeri készlet, úgyhogy még visszatérek hasonló makettel egyszer, ám a Panzer IV L/70 (V) verziót már nem rakom össze, hacsak nem válok időmilliomossá a következő években.

Panzer IV L/70 (A)
Panzer IV L/70 (A)
Aperture: 3.3
Camera: DMC-LZ10
Iso: 100
Orientation: 1
« ‹ of 12 › »

40/43M Zrínyi II 105mm rohamlöveg

Minden vélemény számít!

Jármű: 40/43M Zrínyi II 105mm rohamlöveg

Haderő: Magyar Királyi Honvédség

Típus: Önjáró löveg

Méretarány: 1:35

Makett gyártója: Bronco (No.CB35036) 2012

Felhasznált kiegészítők: Friul lánctalp ATL-46

Ez az első Bronco makettem, és nem is lettem Bronco rajongó, de erről részletesebben később. Haladjunk sorban, ahogy az itt írt cikkeimben szoktam!

A járműről (forrás wikipédia):

1942-ben a Magyar Királyi Honvédség vezérkarában felmerült az igény egy rohamlöveg-család fejlesztésére. Ennek a fegyvernemnek a kiválóságát a német rohamlöveg-osztályok StuG III-asai által elért eredmények is igazolták. A Honvédelmi Minisztérium két fajta önjáró lövegre adta le a rendelést: a Zrínyi I-re hosszú csövű 75 mm-es löveggel, és a Zrínyi II-re 40 M. 10,5 cm-es tarackkal felszerelve.

A sikeres tereppróbák után a 105 mm-es löveggel felszerelt Zrínyi II rohamlöveg sorozatgyártását 1943 tavaszán kezdték meg. A Minisztérium összesen 300 darabra adott megrendelést, melyekből 50 darabot kellett 1944 végére leszállítania a Weiss Manfréd gyárnak. Az 1945-re tervezett, nemkülönben 50 darabos Zrínyi II-es típusú rohamlövegek legyártását is megkezdték, ugyanis az így felszabaduló időt a Zrínyi I-es fejlesztésére és gyártására fordíthatták. 1943-45-ig a Zrínyi II rohamlövegből kb. 60 példány, a Zrínyi I-ből pedig egy prototípus épült a Weiss Manfréd, illetve a Ganz gyár üzemeiben.

A Zrínyi II rohamtarack első példányai 1944 tavaszán az 1. Magyar Hadsereg kötelékében már a keleti fronton, Galíciában harcoltak a Vörös Hadsereg csapatai ellen. A rohamtarackok itt néhány – a háború végkimeneteléhez képest jelentéktelen – győzelmet arattak. A rohamtarackok a tordai csatában megsemmisítettek 18 T-34 típusú szovjet közepes harckocsit, míg a Zrínyi II-es típusú rohamtarackok közül csak 6 darabot tettek harcképtelenné a szovjet páncélosok [1]. Később ezeket a rohamlövegeket Bozsoki János próbaszolgálatos zászlós rohamtarackjával elvontatta, így meg tudták javítani őket. Bozsoki zászlós tettéért megkapta a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet. A Zrínyik Budapest védelménél is kiválóan szerepeltek Billnitzer Ernő tábornok parancsnoksága alatt [2]. A Zrínyi I-es prototípusa nem vett részt a harcokban.

A Zrínyiket a tervek szerint rohamtüzérosztályokba szervezték volna. Egy ilyen osztály három ütegből állt (ütegenként 10 harcjárművel), valamint a háromból kettő 7,5 cm-es Zrínyi I-es rohamlövegekkel, a harmadik pedig a 105 mm-es Zrínyi II rohamtarackokkal lett volna ellátva, ezen kívül a rohamlövegosztály törzse is kapott volna 1 db parancsnoki Zrínyit, így egy rohamtüzérosztály 31 járműből állt volna. Első körben nyolc rohamtüzérosztály került felállításra (1., 7., 10., 13., 16., 20., 24. és 25.) 1943-44 folyamán, de a gyártás lassúsága miatt 1944-re csak az 1. és 10. rohamtüzérosztályokat tudták Zrínyikkel ellátni, ezeket sem mindig a hadrendben előírt mennyiséggel vagy típusokkal (az 1. rto. csak a 2. és 3. ütegével indult Galíciába; 75 mm-es rohamlövegek hiánya miatt pedig minden üteg az itt tárgyalt 105 mm-es tarackos változatból kapott). Egyébként a 7. rohamtüzérosztályt német StuG. III rohamlövegekkel, a 20.-at, valamint részben a 16. és 24. rohamtüzérosztályokat (utóbbi kettőnek csak két-két ütegét) pedig Hetzer vadászpáncélosokkal látták el. A többi rohamtüzérosztály nem jutott semmilyen harcjárműhöz, ezért jobb esetben 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúkkal rendelkeztek, rosszabb esetben pedig hagyományos gyalogságként kerültek alkalmazásra.

1944 nyarán még töretlenül folyt a sorozatgyártás, amikor pusztító légitámadás érte a Weiss Manfréd gyárat, és a csarnokban lévő félkész Zrínyi rohamlövegeket és a gépsorokat megsemmisítették a bombák. A még javítható alkatrészeket a Ganz gyárba szállították, és ott újabb 6 darab rohamlöveget szereltek össze. Napjainkban csupán egyetlen Zrínyi II rohamtarack létezik a világon, ezt a Moszkva melletti kubinkai harckocsimúzeumban őrzik.

Személyzet: 4 fő
Hosszúság: 5,5 m
Szélesség: 2,9 m
Magasság: 1,9 m
Súly: 21,6 t
Páncélzat: 75-15 mm
Elsődleges fegyverzet: 105 mm 40/43M típusú tarack
Sebesség: 43 km/h
Hatótávolság: 220 km

A makettről és az építésről:

A makett előzetesen nagyon jók voltak a benyomásaim. Felületesen átnézve, még építés előtt az volt a benyomásom, hogy egy kimondottan szép kitt, tele sok extrával, sok fotómaratással, sok kis kiegészítővel, matricával.

A leírás részletes, aprólékos, igényes, jól magyarázza el, hogy mi, hová kerül. Az építés megkezdése után azonban bőségesen jöttek elő hiányosságok, ami miatt részemről a kerülendő kategóriába kerül a jövőben a Bronco márka.

Amit csak az építés elkezdése után vettem észre, hogy a makett kidolgozottsága nagyon eltérő. A 105 milliméteres tarack összerakásánál kezdtem észlelni, hogy valami nagyon nem stimmel. A löveg ugyanis nagyon szépen kidolgozott, ám két igen nagy gond van vele.

Először is nem látszik. Akárhogy is igyekszik az ember, a makett normális, tehát nem robbantott összerakása esetén ebből a lövegből az ég világon semmi sem látszik. Hiába hagynál nyitva pár ajtót, nem látszik, túl kicsit az ajtók, nincs fény.

Másodszor a löveg abból kifolyólag, hogy tökéletesen működő, vagyis a fogaskerekek forognak, minden teszi a dolgát, nagyon gyenge.

Első ötlettől vezérelve tartottam magam a minden működik koncepcióhoz, de nagyon gyorsan rájöttem, hogyha így teszek, akkor a teljesen összerakott makett végső stádiumában a löveg tengelye kiugrik a helyéről, beesik a tank testébe és lesz egy nagyon hosszasan összerakott műanyagdarabom.

Vagyis véleményem szerint a készítőknek meg kellett volna hozni a döntést, miszerint kívülről egy nagyon jól kinéző,nem élethű, de stabilan működő konstrukciót választanak, vagy ha már ennyire jó kidolgoznak bizonyos elemeket, akkor nem végeznek félmunkát és mindent kidolgoznak, ami látszódhat.

Ugyanis a probléma ott kezdődik, hogy ha valahogy kinyitok mindent a maketten, akkor összességében a belső kidogozottság nem üti meg a szintet. Nincs motor, meghajtás. Van ülés, botkormány, pedálok, de nincs padló.

Tehát én a minden nyílást lezár variáció mellett döntöttem és rögzítettem a löveget. Ez, tekintette a befektetett energiára, elég lehangolóvá teszi a makettet összességében.

Másik problémát a lánctalp jelentette. Szemenkénti, működő lánctalpnak szánták, ami elvileg összepattan, de nem marad úgy, mert a műanyag minősége miatt a pöckök azonnal törnek. Ezért úgy döntöttem, cserélem Friul lánctalpra.

Sajnos a Friul lánctalp viszont nagyon nem illett a hajtó kerékre, az eltérő méretek miatt, szóval kénytelen voltam mégis a sajátját használni. Viszont ezt a döntést akkor kellet meghozom, amikor a makett már minimális hely volt sárhányó miatt.

A lánctalp felszenvedése után már egészen szépen összeállt a makett. A festéshez alapozás képpen a szokásos Revell zománc 9+91-et, a tank alapszínéhez az AK031, a bemosáshoz és a weatheringhez olajfestéket, míg a sár felhordáshoz pasztellkréta port használtam.

Összességében:

Alapvetően voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy ez nem lesz egy szép makett. Fokozatosan szerettem bele a járműbe minden szempontból. Rá kellett jöjjek, hogy ez egy nagyon szép formájú harci eszköz. Igaz, a szegecselt konstrukció már az építés pillanatában is elavultnak számított. Illetve vannak rajta olyan anomáliák, miszerint az első és a hátsó kerék is fogas, aminek egyáltalán nem értem a jelentőségét, hiszen a hajtott kerék szokott olyan lenni.
Ám egy határozottan életképes, a páncélzat döntöttségéből fakadóan, jó effektív páncélzattal bíró harci járműről beszélhetünk.

Ráadásul ezt gyönyörűen megkoronázza az egyébként fotómaratással megoldott kötény páncél, ami már az elején nagyon, de nagyon megtetszett.

Szóval ez egy szép nagy jármű, amire magyarként igazán büszkék lehetünk.

40/43M Zrínyi II 105mm
40/43M Zrínyi II 105mm
« ‹ of 12 › »

Makettezés – Bevezető

1 hozzászólás

2012-ben kezdtem makettezni. Akkor egy 1:144 méretarányú AH-64D Apache helikopterrel kezdtem, és azóta főleg második világháborús járműveket, azon belül is tankvadászokat raktam össze 1:72 és 1:35-ös méretarányban.

Minden elkészült makett után írtam egy kis cikket magáróla  járműrés és a makettről is. Ezen cikkeket főleg a http://makettinfo.hu oldalon publikáltam, ám az az oldal az utóbbi időben „meghalt”, nem nagyon frissül, úgyhogy itt folytatom ezt a rovatot.

Miért tankvadászok? Mert ez egy olyan speciális fegyvernem, melyet a II. Világháború hívott életre és háború végével okafogyottá is vált. Ezt a fegyvernemet részben a praktikusság, részben a szükség hívta életre, nem pedig a tudatos felkészülés, mely a II. Világháború előtt zajlott.

A tankvadászokról úgy általában majd a fő cikksorozatban lesz részletesen szó.

5. rész – Szovjetunió, a vesztes győztes

Minden vélemény számít!

A rosszul időzített kapituláció

A cári Oroszország a későbbi győztesek oldalán száll be az I. világháborúba, ám a háború egyáltalán nem használt a belülről korhadó ország stabilizálásában. II. Miklós cár annak reményében indul neki a háborúnak, hogy egy dicsőséges győzelemmel megszilárdítja a hatalmát és a győzteseknek járó erőforrásokból profitálhat.

Nem is tévedhetett volna nagyobbat, ugyanis 1917-re a belső elszegényedés fenntarthatatlanná teszi a háború folytatását és lángra robbantja a forradalmat, melynek következtében először csak a hatalmát, majd a kommunista erők hatalomra jutásával, életét is elveszíti.

Az orosz csapatokat 1917 március folyamán kivonják a frontról, majd kezdetét veszi az 1922-ig tartó polgárháború és intervenció. Mivel az antant hatalmak nem voltak egységesek, mennyire támogassák a bolsevik erőkkel szemben harcoló, demokratikus átalakulását támogató erőket, ezért a külső segítség 1920-ban elapadt, és kommunista átrendeződés nyert.

Ezen okok miatt teljesen érthető, hogy Oroszország a háború évei alatt nem erőltette a tank fejlesztését túlzottan. A tradicionálisan emberi erőre építi stratégia részben szükségtelenné tett ilyen jelegű eszközök használatát. Az ország ipari fejlettsége pedig egyenesen lehetetlenné tette a komolyabb fejlesztéseket.

Egyetlen fejlesztési ágat, a Tsar tankot említhetjük meg, melyen 1914-15-ig dolgoztak, és a legnagyobb jóindulattal sem lehet igazából tanknak nevezni ezt a túlméretezett triciklihez hasonlító szerkezetet.

Tsar tank
Tsar tank

Gondolom, senkit nem lep meg, a terv abszolút kudarcnak bizonyult, miután menthetetlenül beragadt egy gödörben.

A polgárháború alatt szintén érhető okokból nem foglalkoztak tankok fejlesztésével, csupán az intervenciós csapatoktól zsákmányolt Mark V-ös tankokat használták fel. A Mark V-ös tankok mellett szert tettek még a korábban bemutatott francia Renault FT-kre és brit Austin páncélozott autókra.

Az első szovjet tank a T-18 lett (másik nevén MS-1), ami egy koppintása a francia Renault FT tanknak egy erősebb toronnyal és jobb felfüggesztéssel.

T-18
T-18
« ‹ of 2 › »

Meglepő szövetséges

A lényeges fordulat 1926-ban következett be, amikor is a frissen formálódott és a nagyhatalmak által nem elismert Szovjetunió titokban megköti Németországgal a Rapalloi szerződést. Ez egy titkos együttműködés alapjait teszi le, melyben többek között a Szovjetunió területet biztosít országa területén, az Ural hegység közelében egy tank iskola számára.

Ez a megfelelően sejtelmes név valójában egy olyan fejlesztői komplexum neve volt, ahol a Szovjetunió és a vesztes Németország az Antant hatalmak árgus szemei elől elrejtve fejleszthették tankjaikat.

A húsz évvel később zajló események elég furcsává tehetik, hogy hogyan születhetett meg ez a döntés, ám Németország akkor még komolyan tartott, hogy a Versilles-i békeszerződés megszegése komoly következményekkel járhat számukra. Más részről sem akkor, sem a Szovjetunió megtámadásánál nem vették komolyan a Szovjetunió katonai erejét.

A dolog pikantériája, hogy az orosz stratégák valóban beleláthattak a későbbi ellenség haditechnikai fejlesztésibe. Gondolhatnánk ugyanis, hogy ez a közös együttműködés azért megfelelő gyanakvással és titkolózással párosult, de valóságban annyira nem. Például a szovjet hadvezetés a német megszállás elindulásával kereste azt a nehéz  tankot a harctereken, aminek fejlesztését itt láthatták, és amikor nem látták nyomát, nagyon elcsodálkoztak és arra gondoltak, a fejlesztéseket nem itt folytatták tovább. A valóság ennél sokkal banálisabb volt, a német hadvezetés nem hitt a nehéz tankokban, ezért valóban nem is fejlesztettek ilyen tankokat a háború korai szakaszában. Ám erről részletesen majd később, amikor Németország fejlesztéseivel foglalkozunk.

Minden esetre a Szovjetunió is nagyon sokat profitált ebből az együttműködésből és hatással volt a közös munka, a pár évvel később kezdődő komoly iparosításra. Az MS-1-re építve 1929-ben alapítják meg a Vörös Hadseregen belül a páncélos parancsnokságot, melyre a páncélos hadviselés módjának kidolgozása hárul.

A tankok fejlesztésének feladatát az 1928-ban alakuló Harkov Vasút Gyár (KhPZ) kapja. Első fejlesztésük a T-12-es, ami szintén az FT másolata. Általánosan elmondható, hogy a szovjet fejlesztőmérnökök nem akarták feltalálni a spanyolviaszt, csupán egy működő példányt próbáltak meg az orosz viszonyoknak megfelelőbb módon lemásolni. Ezt a hozzáállást a német fejlesztőmérnökök hihetetlenül lenézték és még akkor sem voltak hajlandóak lemásolni a T-34-es tank bizonyos elemeit, amikor már nagyon rosszul mentek a dolgok, de erre majd később térünk ki.

Egyébként egy erősen központosított, parancsuralmi rendszerben, amilyen a sztálini Szovjetunió volt, nem is volt helyen nagy ötleteknek, ugyanis abból nagy felsülések lehetnek, ami után könnyen egy szibériai táborban találhatta magát a mérnök.

A T-12-es modellt követte a T-19 és a legvégén a T-24, ami a végső, kijavított verziója volt az előző verzióknak. Ennek ellenére fő felhasználási területe a katonai parádékon való megjelenés maradt, komolyabb számban nem gyártották őket. Összességében a T-24-es nem volt sikeres, ám meglepő helyről érkezett a segítség az amerikai John Walter Christie személyében.

T-12
T-12
« ‹ of 6 › »

Az amerikai zseni

John Walter Christie 1865-ben született és foglalkozott gőzgépekkel, hadihajókkal, benzinüzemű motorok fejlesztésével és mindenféle járművel. A kor kiemelkedő konstruktőre volt, ám mint ahogy az lenni szokott a hasonló zsenikkel, nem értékelték kellően tudását. Így, amikor 1928-ban megmutatta az amerikai hadseregnek M1928 Christie/T3 prototípusát, mely felfüggesztése segítségével kereke segítségével 68, gumikerekeivel 112 km/h-val tudott haladni, kinevették. Gondoljunk bele, akkoriban még a versenyautók sem igen érték el ezt a sebességet, nemhogy 9 tonnás tankok. Mivel az amerikai hadsereg hallani sem akart ilyen hóbortos ötletről, ezért nem is lett volna folytatása a történetnek, ha a Szovjetunió nem látja meg benne a fantáziát és nem importál pár darabot, mint mezőgazdasági traktort, az Egyesült Államokból.

John Walter Christie 1915
John Walter Christie 1915
« ‹ of 7 › »

Christie felfüggesztésének megszerzése után elkezdődik 1931-ben a BT tankszéria fejlesztése. Ez egy könnyű tank, mely nagyon gyors és jól boldogul a nehéz terepen. A Christie felfüggesztés lényege, hogy a korábban bevett gyakorlatként alkalmazott kis görgőket kicserélik nagy futógörgőkre, melyek optimálisabban osztják el a súlyt a lánctalpon, továbbá a felső görgők feleslegessé válásával a lánctalp a futógörgők felső részén futnak vissza. (A Christie-féle felfüggesztésre később részletesebben lesz szó). Összességben a rendszer előnye a kisebb súly, jobb terepjáró képesség.

A szovjet mérnökök az ölükbe hullott Christie felfüggesztés mellett importálnak még brit Vickers 6 tankokat is, melyekből a T-26-os modellt fejlesztik ki. Miután sikeresen tesztelik a Vickers 6-ot, párhuzamosan kezdik fejleszteni a T-19-es modellel. A T-26-os tankból 50 különböző variációt készítenek és 23 változtatást eszközölnek az eredeti tervekhez képest. Mondhatjuk, hogy ezt a tankot választják a fő fejlesztési irányként a két világháború között.

Ezen tankok mellett még elkezdik fejleszteni a T-28-as, többtornyos tankot. A fő torony mellett még két kisebb torony kapott helyet a tank elején, melybe leginkább géppuska kapott helyet. A több tornyot leginkább a koaxiális (vagyis a fő löveggel egy irányba mutató tengelyű) géppuska elhelyezésem illetve a homlokgéppuska tette szükségtelenné.

A T-28-ast közepes tanknak szánják és 1933 és 1941 között 503 darabot építenek Fejlesztését a  Finn-Orosz háború alatt kezdik ám fény derül az elégtelen páncélzatára, amit 50 mm-ről 80 mm-re növelnek. A finnek 200 darabot lőnek ki „Sztálin háromfejű szörnyei”-ből. A megnövelt páncélzattal sikeresen törik át a Finn Mannerheim védelmi vonalat. A német offenzíva éppen akkor éri őket, amikor a T-28-os tankokat átépítenék, ezért nagyon sok megsemmisül a harcok első hónapjaiban.

A páncélosok variációt tovább bővítik a brit Carden Loyd tankette cégtől 1930-ban vásárolt licensz alapján épített T-27-es tankokkal, melyeket főleg felderítési célokra használtak volna.

A tankból több variációt is készítenek T-33, T-37,T-38. Érdekes megemlíteni, hogy a T-27-es légi szállítását is megoldják úgy, hogy egy bombázó alá rögzítik. A T-37A-t már nagy számban gyártják és részt vesz Lengyelország megszállásában és Finn-Orosz háborúban.

A T-35 a T-28-as nehezebb változata lenne, ami a frontvonal áttörését oldaná meg, ám a Spanyol polgárháborúban szerzett tapasztalatok alapján az orosz mérnökök rájönnek, sokkal erősebb páncélzatra. Ez alapvetően határozza meg a későbbi fejlesztéseket.

Ügyes másolatok, Sztálini megtorlás dicséretként

Tehát 1930 és 1940 között a fejlesztések 97%-a valamilyen más forrásból származó tank feljavított változata, ahol általában a tűzerő növelésére helyezték a hangsúlyt. Ennek gyümölcseként 1935-re elmondható, hogy Szovjetunió egy polgárháború utáni hányattatott történelmi időszak után több tankkal rendelkezik, mint a világ valamennyi hadereje együttvéve.

Ám ekkor Sztálin a paranoiájától vezérelve tisztogatást rendel el, melynek következményeként 54 ezer tisztet gyilkoltat meg, aminek eredményeképpen az addig összegyűjtött tapasztalatok tiszte teljesen elvesznek, illetve a tankok előállítása drámaian lecsökken.

A1E1 Vickers Independent, a T-28-as alapját képező brit tank
A1E1 Vickers Independent, a T-28-as alapját képező brit tank

« ‹ of 23 › »

Ennek ellenére a II. Világháború kitörése után talán azért tud nagyon hamar magára találni a haderő, mert az alapok jók. Annak ellenére, hogy az I. Világháborúban nem szereznek közvetlen tapasztalatokat a páncélos hadviselés terén, nagyon jól választanak bele a többi nagyhatalom katonai fejlesztéseibe és nagyon jó hatásfokkal teszik azt sajátjukká.

Talán két fő csapásvonalat emelhetünk ki. A BT szériának köszönhetően kapnak egy olyan tank alvázat, ami egyáltalán nem avul el. Az 1928-ben Christie által megálmodott design 1940-ben is újszerűen hat, és kombinálva a későbbi innovációkkal, ami a háború végéig a legkorszerűbb marad.

A T-28-as és T-35-ös, valamit a II. Világháborút megelőző konfliktusok segítségével rájönnek, hogy szükségük lesz nehéz tankra, ami életre hívja a KV tank szériát (erről majd később lesz szó). Ennek azért van jelentősége, mert a Német hadsereg például nagyon későn ismeri fel, hogy a gyorsan haladó tankok mellett szükséges valahogy elpusztítani az ellenfél tankait, ami nagy tűzerő nélkül nehéz és megtörheti a támadás lendületét.

Összefoglalva elmondhatjuk, a Szovjetunió esetén igazolódott leginkább a mondás, aki később fejleszt, az jön ki a legidőtállóbb megoldással. A következő részben ellátogatunk az Amerikai Egyesül Államokba, kik azok akik tudatosan döntöttek úgy, nincs szükségük tankokra.

Folyt. köv.

4. rész – Tévutakon

Minden vélemény számít!

Tévutakon

Franciaország győztesen került ki az I. Világháborúból és ez részben annak volt köszönhető, hogy a szövetségeseivel együtt a háború utolsó éveiben harckocsikat fejleszteni. Ki gondolta volna, hogy ennek ellenére abszolút rossz irányba indulnak a hadseregük fejlesztése tekintetében? Pedig abszolút rossz irányba fordultak. Ahogy azt az előző fejezetben olvashattuk John Frederick Charles “Boney” Fuller megálmodta a jövőt és, komolyan véve az új fegyvernemet, részletesen kidolgozta milyen további fejlesztésre és taktikára van szükség ahhoz, hogy a tank sikeres legyen.

Eközben Franciaországban

A francia háborús vezetés J. E. Estinee ezredes ötletére, 1915-ben elkezdte egy gyalogsági páncélozott rohamkocsi kifejlesztését, hogy tervei szerint meglepetésszerű támadást mérhessen a nyugati front német állásai ellen. Ez a jármű volt a Char d’Assault Schneider, melyet a brit harckocsikhoz hasonlóan a Holt traktor alvázára terveztek. A tervezés kezdetben nehezen haladt, a Schneider mellett létrehozott Char d’Assault St. Chamond rohamkocsiból is csak 1917-re készült el használható mennyiség.

Char St Chamond tank
Char St Chamond tank
« ‹ of 8 › »

A fentebbi képeken a Schneider B16 Saint Chamond harckocsi látható. Vegyük észre a konstrukció alapvető hibáját, miszerint a tank lánctalpa nem fut végig a felépítmény alatt, éppen ezért nem igazán lett volna képes átvergődni egy komolyabb árkon, hiszen „fejjel” beleállt volna a gödörbe. Szakszerűbben, az árokáthidaló képessége, vagyis az, hogy mekkora gödrön képes átjutni, elég szánalmasnak volt mondható.

Ezt leszámítva azért azt kell mondjuk, hogy nem jártak a franciák annyira rossz vonalon. Ha eltekintünk a Saint Chamond életképtelenségétől, akkor azt is vegyük észre, hogy a másik, vagyis a Char d’Assault Schneider konstrukció mind méretében, mind arányaiban abszolút használható konstrukciónak tűnik.

Ez a 2 méter x 2,4 méter x 6,3 méter (szélesség, magasság, hosszúság) mérető tank 8,1 km/h sebességgel volt képes haladni.

Azonban mind a két konstrukciónak akadt egy komoly hiányossága, nevezetesen a nagyon magas súlypont, ami instabillá tette mindkét szerkezetet, ezért mind a két tank a süllyesztőbe került a háború után, annak ellenére, hogy a két típusból a háború folyamán 532 darabot gyártottak.

A sikertelenség azonban nem vette el a kedvüket a fejlesztésektől és megalkották a Renault FT-17-es tankot, melyet elsősorban a gyalogság támogatására szántak.

A7V belső tere
A7V belső tere
A7V belső tere
« ‹ of 7 › »

Ezt a tankot nevezhetjük az első igazi tanknak, ami már tényleg tankként is néz ki, csak egy kicsiben. Összesen két fős legénység működtette, ám megtalálható rajta már a forgatható lövegtorony illetve a klasszikus hármas tagolás, vagyis a motor-, küzdő-, vezetőtér elrendezés, mely alapvetően fő csapásirányává vált a későbbi fejlesztéseknek. Összehasonlításként nézzük meg a német A7V belső terét, ahol 10 ember munkálkodott egy időben és tegyük fel a kérdést, miért nem működhetett ez hatékonyan.

A tank nem volt kimondottan túlfegyverezve. Kezdetben egyetlen, 37 mm-es löveggel rendelkezett, majd a későbbi modell egészült ki géppuskával. Az egész szerkezetet egy 40 lóerős motor hajtotta. A háború végéig közel háromezer darabot gyártottak belőle és még a németek is használták az elfogott példányokat a párizsi felkelők ellen.

Tehát akármennyire is furcsa, kijelenthetjük, hogy a franciák oldották meg a legjobban a feladatot abban a tekintetben, hogy milyen tankot is kéne nagyobb számban hadrendbe állítani a jövőben. Sőt, a Renault FT-17 csak a jéghegy csúcsa. Franciaország a két világháború között a Szovjetunió után a világ második legnagyobb tankgyártója volt.

Az „armada”

Az FT-17-es könnyű tankon kívül rendelkeztek további tankosztályokkal is. Két alapvető osztályt határoztak meg.

  • Gyalogsági tankok, melyeket további három osztályra osztották:
    • Könnyű tankok: amik a gyalogságot támogatták és jobban voltak páncélozva, mint társaik. A könnyű tank ne tévesszem meg senkit. A gyalogsági tankokat úgy tervezték, hogy a gyalogsággal tartsanak lépést. Elsősorban a gyalogsággal haladtak volna. Ide tartoztak a Renault R 35-ös és FCM 36-os tankok.
    • Közepes tankok: amiknek a fő feladata az ellenség vonalának áttörése. Char D1, Char D2, Char B.
    • Nehéz tankok: amik szintén az áttörést segítették. Ebbe az osztályba egyetlen tank a Char 2C tartozott, amiből összesen 10 darabot gyártottak és nyugodtan nevezhetjük szupernehéz tanknak a maga 69 tonnájával és 75 mm-es lövegével.
  • Lovassági tankok, amik gyorsabbak voltak gyalogságiaknál és tank elhárító feladatokat is elláttak. Hotchkiss H35
    • Automitrailleuses de Combat, vagyis páncélozott harci tankok AMC 34, AMC 35, SOMUA S35)
    • Automitrailleuses de Reconnaissance, vagyis páncélozott felderítő AMR 33, AMR 35, amiknek kizárólagos feladata a gyors felderítés volt. Ide tartoztak a páncélozott autók és a féllánctalpas járművek.
AMC 35
AMC 35
« ‹ of 20 › »

Ha végignézzük az előző fejezetben Fuller 1919-es tervének főbb elemeit, akkor láthatjuk, hogy az ott felsorolt recepthez a franciák szorgosan előállították az alapanyagokat. Vagyis nem végeztek félmunkát. Volt gyors tankjuk, jól páncélozott tankjuk, nagy tűzerejű tankjuk, mindenük. Sokkal, de sokkal több tankosztályuk, mint az 1939-es német hadseregnek.

Csak összehasonlítás képpen: a német haderő Franciaország megtámadásakor összesen három harckocsi típussal rendelkezett: két könnyű, egy közepes, ám egyik sem rendelkezett 75 mm-es löveggel és többségük nem volt képes átütni a Char B1-es 40/60 mm-es páncélzatát. Ám erről majd később lesz szó.

Azt nem tudom, hogy a franciák nyomon követték-e Fuller munkásságát, de jogosan adódik a kérdés, hogy akkor a Második Világháború Franciaország lerohanása fejezet alatt miért nem olvashatunk hatalmas tankcsatákról és miért szaladtak át a német páncélosok a francia haderőn, mint kés a vajon?

Az ok nem triviális, ezért a részletekben kell keressük az ördögöt. A franciák alapvetően nem önálló egységként tekintettek a páncélos haderőre, hanem mintegy merevítést illesztették be a hagyományos gyalogság mellé.

Ha jobban megnézzük az egyes osztályokat, világossá válik, hogy hol a hiba a gépezetben. A német támadásnak leginkább ellenálló egységek, vagyis a jól páncélozott egységek akkor léptek volna támadásba, ha Fuller terveinek megfelelően a gyorsan mozgó lovassági tankok megbénítják az ellenfél logisztikáját.

Vagyis a lendületben lévő támadó haderő részeként a gyalogság oldalán haladva akadályozták volna meg, hogy a védekező haderő újraszerveződjön és komoly ellenállást fejtsen ki. Ebből kifolyólag a gyalogsági tankok mozgékonysága nem volt megfelelő, hiába volt a páncélzatuk és tűzerejük jobb, mint a német támadóké. Ezen páncélos haderőket nem lehetett gyorsan átcsoportosítani.

Azaz hiába voltak a francia tanok mind számban, mind minőségben jobbak a német támadó hadsereg tankjainál, a koncepció, ahogy a tankosztályokat kitalálták és elhelyezték, nem volt megfelelő.

Azt, hogy mennyire másképpen is alakulhattak volna az események Charles de Gaulle bizonyította fényesen, amikor is az általa vezetett tankok segítségével sikeresen megállított, sőt visszavonulásra kényszerített német csapatokat.

Rés a pajzson

No Images found.

Miért vétettek ekkora hibát? Egyszerű. Franciaország szemszögéből az I. Világháború a következőképpen nézett ki dióhéjban. Beássuk magunkat, ellenállunk, kivéreztetjük az ellenfelet, ellentámadunk.

A beásásra pedig a receptjük a Maginot Vonal volt, ami egy föld alatti alagutakkal összekötött erődrendszer volt, melyet a háború után azonnal elkezdtek építeni időt, energiát és pénzt nem kímélve.

Ez az erődrendszer biztosította volna Németország kivéreztetését, hogy aztán a fentebb részletezett támadó tankosztályokkal kényelmesen bevigyék a kegyelemdöfést.

Ám arra a sors fintora, hogy pont arra nem számítottak, ami a tankokat is életre hívta: a haditechnika rohamos fejlődésére, ami nagyon gyorsan tette elavulttá ezt a stratégiát.

folyt. köv.

3. rész – Jó, értem, hogy tank, de minek

Minden vélemény számít!

Hogyan tovább?

Az I. Világháború befejeztével furcsa helyzet alakult ki. Németország, Franciaország, Nagy-Britannia megkezdte a tankok és a páncélozott járművek fejlesztését, mert megmutatkoztak a tankban rejlő lehetőségek. Ám mindenki más és más következtetésre jutott, amikor áttekintette az eseményeket.

Azt kijelenteni, hogy az I. Világháború menetét végül a tankok döntötték el, én nem merném. Van aki persze most ezen felhördülhet, de annak ellenérem hogy a háború végére tízeres nagyságrendben gyártottak és vetettek be tankokat, a mérleg nyelvét valójában az döntötte el, hogy a Központi Hatalmak mind ember, mind nyersanyag tekintetében kimerültek.

Ennek ellenére tisztán látszott, hogy képes áttörni megerősített vonalakat, de az is megmutatkozott, hogy lassúsága miatt könnyen lehet ellene védekezni páncéltörő fegyverekkel. A német hadsereg, aki későn kezdett tank fejlesztésbe, azonnal tudott olyan géppuskához használható páncéltörő lőszert bevetni, ami átütötte a brit Mark V-ös tankok páncélzatát.

Nézzük meg, ki, milyen irányba folytatta a fejlesztést!

Az első brit lépések

A tankok fejlesztését Nagy-Britannia kezdte el, akiktől rögtön a név is származik. A titokban fejlesztett eszközt a közvélemény számára úgy mutatták be, mint vízszállító járműveket, ami a formájuk alapján teljesen hihető fedőtörténet volt a forma miatt. A név viszont rajta maradt azután is, miután a titok már napvilágra került.

A fejlesztés 1914-ben indult, amikor is Ernest Swinton ezredes felvetette az ötletet, miszerint páncélozzák be az amerikai gyártmányú Holt traktort. Az ötlet érthető okok miatt nem tarolt, ám pár hónappal később – bizonyára a frontvonal megmerevedése és növekvő veszteségek miatt – 1915 februárjában létrehozták Landship Committee-t (Szárazföldi Hajó Bizottságot), melynek célja, hogy megvizsgálják a lehetőségét, hogyan lehetne páncélozott járműveket gyártani.

Annak ellenére, hogy elég széles körben vontak be embereket, végeredményként arra jutottak, hogy praktikus járművet nem tudnak készíteni. Azonban 1915-ben elkészítették a Little Willie páncélozott járművet. A bemutatkozás nem volt annyira fényes. Néhány méter után elszakadt az egyik lánctalp, majd a javítás után a másik.

Little Willie
Little Willie
« ‹ of 2 › »

A lánctalp elszakadását ennél a típusnál egyáltalán nem tudták orvosolni, ám a célját ennek ellenére elérte, a Brit Admiralitás meggyőződött a tank megvalósíthatóságáról. A láncszakadás problémáját később úgy tudták csak orvosolni, hogy a lánctalpat végigfuttatták a tank oldalán.

A kezdeti nehézségek után elkezdődött a Mark széria fejlesztése. Kezdetben két fő modellről beszélhetünk: a női és a férfi variációról. A britekre való tekintettel ne is akadjunk fenn ezen a nevezéktanon. A férfi két löveggel, még a női modell géppuskákkal volt felszerelve. Az angolok valóban komolyan vették az új fegyvernemet, és 1918-ig nagyon sok variációt fejlesztettek ki. Ezek között megjelent a közepes tank illetve a csapatszállító tank is.

A formákon alapvetően nem változtattak sokat a háború alatt. A lánctalp az egész jármű körül futott, továbbá nem jelent még meg a forgatható lövegtorony. A lövegek vagy a géppuskák csak bizonyos szögben voltak forgathatóak. Ebből is fakadt, hogy az első tank-tank összecsapásban csupán álló helyzetben volt képes eltalálni az ellenséges tankot.

Mark VIII "Liberty"
Mark VIII "Liberty"
Mark VIII "Liberty"
« ‹ of 7 › »

Plan 1919

Az I. Világháború végén tehát az Antant hatalmak jópár, tankokkal vívott ütközeten voltak túl, és legalább 7000 tankkal rendelkeztek. Az olyan ütközetek, mint a Cambriai csata, megmutatták, hogy a nagy számban bevetett tankok mindenképpen hatásosak tudtak lenni, ám a főparancsnokság nem lehetett teljesen elégedett, ugyanis a tankok kezdeti lendületét a német tüzérség rendre megállította.

Fontos megemlíteni John Frederick Charles „Boney” Fuller nevét. Ő volt az az angol stratéga, aki igazán komolyan meglátta a tankokban rejlő lehetőségeket, és aki kidolgozta az 1919-es Tervet.

Az 1919-es Terv lényege, hogy a Szövetségesek indítsanak egy nagyon nagy szabású, gépesített offenzívát a németek ellen. A tervnek három fő eleme volt:

  • Közepes tankokkal és légierővel támadást indítani a német főparancsnokság ellen, elvágva ezzel a német erőket a irányítástól.
  • Nehéz tankokkal és gyalogsággal áttörni a fő védelmi vonalat.
  • Könnyű tankokkal és vontatott lövegekkel követni a visszavonuló erőket és megakadályozni, hogy visszavonulást követően újra védelmi alakzatba szerveződjenek.

A tervet 1919-ben hajtották volna végre, ám a háború 1918 novemberében a németek fegyverletételével.

Ironikus módon Fuller tervét később Németország magáévá tette, hogy kidolgozza a „Villámháború” (Bliztkrieg) doktrínáját. Fuller tervének kivitelezése igencsak nehéznek bizonyult volna, mivel sok műszaki megoldás hiányzott volna hozzá, ám művével lefektette a modern hadviselés alapjait.

Medium Mark D
Medium Mark D
A könnyű tankok alapját képező Mk D
« ‹ of 2 › »

Márpedig a háború nagy tanulsága nem önmagában a harckocsiban, hanem annak használati módjában rejlett. Erre van aki rájött, van aki nem. Franciaország az utóbbiak közé tartozott. Fejlesztettek harckocsikat, ám valószínűleg nem ismerték Fuller munkásságát, és teljesen tévútra tévedtek. Ám ez már egy másik történet.

folyt. köv.

2. rész – A traktorok támadása

Minden vélemény számít!

A kiszámítható váratlan

1916. Az I. Világháború, illetve pontosabban a Nagy Háború már két év zajlik szünet nélkül. Az 1914-es lelkesedésnek már nyoma sincs. Az ígéret, amit az akkori, hanyatló császárságok és monarchiák vezetői tettek, miszerint a háborúnak karácsonyra már vége is lesz, már rég szertefoszlott. A reményvesztett katonák élőhalottként nyirkos és hideg lövészárkok rendszerében próbálják túlélni a borzalmakat, miközben a frontvonal egyetlen métert sem halad semmilyen irányba.

A központi hatalmak, élükön a Német Császársággal belekényszerült abba, amit semmiképpen nem akart, egy két fronton zajló, álló anyagháborúba, ahol nem a katonák képzettsége, nem a haditechnika és nem a logisztika dönti el a háború végkimenetelét, hanem az, hogy ki marad a végsőkig talpon. Hogyan lehet, hogy nem vették észre az intő jeleket?

Utólag persze könnyű okosnak lenni, ahogy azt szokták mondani, de azért abban egyetérthetünk, hogy voltak igen egyértelmű jelek arra vonatkozóan, hogy az 1870-es elsöprő sikereket a, frissen megszületett, Német Császárság nem tudja majd megismételni.

Igaz, voltak olyan jelek is, amit azt sugallhatták a stratégáknak, hogy igen. A Német Császárság két pillérre építette stratégiáját. Az egyik, hogy bíztak a logisztikai hátterükben. Úgy gondolták, hogy gyorsabban fognak mozgósítani, mint az ellenség és vasúthálózatuknak köszönhetően előbb fognak nagyobb haderőt a frontra szállítani.

Másodsorban arra építettek, hogy az 1870-ben már kipróbált offenzív fegyverek fejlődtek annyit az eltelt majdnem fél évszázadban, hogy a támadás nagyon gyorsan haladhat.

Az előbbiben, vagyis a katonák gyors frontra szállításában nem is tévedett a császári Németország, ám abban már igen, hogy a fegyverek fejlődése inkább a védők számára kedvezett. Ironikus módon a háború gyors állóháborúvá alakulásának legfőbb okává pont az vált, ami a támadók erőssége kellett volna legyen: a túlerő.

A túlerővel szemben ugyanis nem tehettek egyebet a francia és angol erők, minthogy géppuskákkal és szögesdróttal megerősített védelmi vonalak mögé ássák be magukat, ám ez azt is jelentette, hogy egyik fél sem tudott többé kimozdulni onnan.

Vagyis a stratégák lehettek volna annyira előrelátóak, hogy készüljenek ezen nehézségek kivédésére, de meg kell érteni, hogy a kor etikai kódexét figyelembe véve egy háború elindítása inkább számított becsületbeli ügynek, mint egy megoldandó mérnöki kérdésnek.

Mindkét oldalról elmondhatjuk, hogy a régi katonai tradíciókkal rendelkező arisztokrata származású tisztek nem kezdtek el komolyan foglalkozni alantasnak minősülő technikai részletek kidolgozásával.

A traktor színre lép

A frontvonalon tehát patthelyzet alakult ki. A cél, hogy létrehozzanak egy olyan eszközt, át tud kelni a lövészárkok között húzódó területen, átvág a szögesdróton, védett a géppuskáktól illetve tűzerejével támogathatja a támadást. Ilyen, nagy teherbírású, ugyanakkor jó terepjáró képességű jármű készítése nem számított 1916-ban triviálisnak.

A feladathoz legközelebb álló és legkézenfekvőbb megoldást az az eszköz jelentette, amit valóban erre a célra találtak ki: a traktor.

Holt Traktor
Holt Traktor
Traktor 1915-ből
« ‹ of 3 › »

A felmerülő katonai nehézségekre válaszolva a brit hadügyminisztérium felállította a Landship (szárazföldi hajó) Bizottságot, melynek olyan jelentős támogatói is akadtak, mint E. D. Swinton vagy Winston Churchill.

A ma ismert tankok fejlesztése 1916 körül indult el érdemben. Ekkor már mindegyik fél rájött, ez az egyetlen megoldás a háború állópontról történő kimozdításának. Míg az angolok a Mark széria kidolgozásán fáradoztak, a franciák saját megoldásukon, addig a németeknek reagálniuk kellett az antant fejlesztésire.

A feladatot mindhárom nemzet különbözőképpen oldotta meg, ám tömören összefoglalva igazi megoldást egyikük sem adott, csak az úton indultak meg. A kor technikája nem volt elég ahhoz, hogy életképes megoldások szülessenek. A legéletképesebb verziónak talán az angol Mark IV-es verzió, míg a legéletképtelenebbnek a német A7V bizonyult. Az A7V működtetéséhez 18 fős legénységet szántak, ami számosságban valóban hasonlatos egy hadihajóéhoz.

MARK IV "female" tank
MARK IV "female" tank
MARK IV "female" tank
« ‹ of 5 › »
A7V
A7V
A7V legénysége
« ‹ of 5 › »

A hadtörténelem első páncélos csatájára 1918. április 24-én került sor Villers-Bretonneux térségében a brit Mark IV-esek és a német A7V-k között.

Igazából az ütközet szó egy kicsit túlzás is, ha az eredményt nézzük. Ha nagyon szigorúak vagyunk, akkor azt mondhatjuk, hogy mindkét fél próbálta megsemmisíteni a másik tankját igen kevés sikerrel a négy tank között lezajlott ütközetben. A 3 mérföld/órával közlekedő tankok végül visszavonultak, miután sikerült egymást a sokadik lövésváltás után eltalálniuk.

A háború túlzottan előrehaladott fázisában tartott és a fejlesztések befejezése előtt fegyverletételre kényszerültek a központi hatalmak, így a harctéren megjelenő harckocsik inkább csak a katonák ijesztgetésére és nem komoly harci erőnek bizonyultak, így a konklúzió sem meglepő: a tankokat szétszórtan, a gyalogság támogatására érdemes felhasználni.

Ám voltak akik ezzel nem értettek egyet és a fejlesztés folytatódott.

folyt. köv.

1. rész – A senki földje

Minden vélemény számít!

Hogyan is született meg a tank, mint fegyver?

Ahhoz, hogy megértsük a tankok és egyéb páncélozott járművek megjelenését, egy kicsit vissza kell nyúljunk az időben.

Phalanx, elefántok, páncélos lovagok, egy egyéb állatságok

A harctereken ősidők óta igény, hogy a sima gyalogság mellett valami olyan fegyvernem is felvonuljon, mely az átlagos katonánál jobban bírja a gyűrődést. Mivel pedig az ember igen találékony, ha egymás elpusztítása a feladat, erre időről időre nagyon sok formát és eszközt eszelt ki.

Az elsők között és leglogikusabb lépessel az ókor harcosai rukkoltak elő, amikor is hadba küldték a Phalanx-ot, mint harcászati formát.

A módszer lényege egyszerű. Az egyszerű katonák pajzsait egymás mellé téve létrehozott masszív alakzat véd a kor tüzérsége, vagyis az íjászok ellen, míg a hosszú lándzsák megállíthatatlanná teszik a az egységet. Ha így vesszük az emberiség első páncélozott „járművei” ezen harci egységek.

Azonban joggal várhatjuk el, hogy ne a katonák alkossák önmagukban azt az „eszközt” melyet a csatatérre küldünk, hiszen az ember elfárad, megsebesül, képességei végesek.

A továbblépést valami olyan kell képezze, melyre igaz, hogy nehezen megállítható, relatíve mozgékony és át tud törni az ellenség vonalain.

Ne gondolj az elefántra…

Vagy mégis. Igen, az elefánt egy nagyon jó döntésnek tűnik, ha nem is az első pillanatban, de a másodikban biztosan.

Az elefánt ugyanis nagy, mint az köztudott. Elől, hátul veszélyes, pláne, ha egy rakás íjászt teszünk a hátára, akik a szélrózsa minden irányában képesen nyílzáport zúdítani az ellenfélre. Csakhogy az elefántnak is vannak gyengéi. Például fél a tűztől, mint minden állat és hajlamos zajok hatására önkényesen visszavonulni.

Hasonlóan jó megoldás a páncélozott lovag, aki viszont egy sokkal kezelhetőbb állat, vagyis a ló hátára is ültethető. Ő már így jóval gyorsabb, halálosabb fegyvernemnek bizonyul.

Mondják, hogy ami nem öl meg, az erősebbé tesz. Nos, ez a mondás biztosan nem igaz a medvére és talán a nehézlovasságra. A nehézlovasság egy olyan fegyvernemnek számított, melyre igen jó darabig nem volt ellenszere a középkori hadmérnököknek, ugyanis önmagában az a kinetikus energia, amit egy lendületben lévő nehézlovasság a lovankénti páncél és lovas és  ló súlyával képviselt, szó szerint el tudott söpörni mindent, amit el kellett söpörnie.

Márpedig a csatatéren a technológia fejlődésében jó ideig híján voltak a védők hatékony védekezési formáknak. A támadó lendületének megtörésére a a védők csupán pár eszközt tudtak felvonultatni úgy, mint a várak, erődítmények, szekértáborok, sűrű sorokba rendezett lándzsás gyalogság.

Senki földje

A mérleg nyelve talán az I. Világháború, vagy ahogy tetszik, a Nagy Háború idején billent át a védők javára. Történt ugyanis, hogy a modern,  ismétlőfegyverek megjelenésével és a nehézlovasságot váltó könnyűlovasság térhódításával az 1870-es években úgy tűnt megszületett az a fegyvernem, mely gyorsaságával és tűzerejével megállíthatatlan.

Csakhogy az 1870-es sikerekre válaszolva a hadmérnökök két jelentős fejlesztéssel válaszoltak. Az egyik a szögesdrót, mely nem tűnik igazán nagy hadászati előretörésnek, hiszen eleve is a mezőgazdaságban a szarvasmarhák kordában tartására találták ki eredetileg, illetve a géppuska.

Hiram Stevens Maxim, és az ő gépuskája

Nos, ez a kedves, joviális öregúr olyan könnyedén két vállra fektette a hadászati stratégákat, hogy azt 4 éven keresztül emlegették a Világháború lövészárkaiban nyomorgó katonák. A képlet ugyanis egyszerű: állíts fel két Maxim géppuskát egymástól száz méterre egy-egy dombon és nincs az a támadóerő, amit nem állítasz meg.

A működtetés igen egyszerű. Lekuporodsz a géppuska állványára és nyomod a gombot. Nincs más dogod. Nem kell évtizedek harci tapasztalat, vakmerőség, briliáns haditerv.

A szögesdrót talán nem ennyire látványos innováció ám, ha belegondolunk, hogy pár ember órák alatt telepíthet egy olyan áthatolhatatlan falat, melyet ráadásul minden haderő megengedhetett magának, ráadásul odagondoljuk a két géppuskás embert a dombtetőkre, akkor könnyen beláthatjuk, hogy miért fejezték be többé-kevésbé ugyanannál a frontvonalnál az I. Világháborút, mint ahol elkezdték.

Vagyis létrejött egy olyan áthatolhatatlan sáv, melyen sem ember, sem állat nem juthatott át élve. Ez a hadi helyzet pedig életre hívta a tankot, vagyis az a páncélozott eszközt, mely legalább 1970-ig meghatározta a haditechnika fejlesztésének irányát, és csak olyan fejlesztések állhattak vele szemben, mint a rakétatechnológia, vagy az atombomba.

folyt. köv.