Az Amerikai Egyesült Államok

Az előzőekben megismert Antant hatalmak utolsó tagját, az Amerikai Egyesült Államokat vizsgáljuk meg egy kicsit tüzetesebben, hogy ők hogyan haladtak tovább az I. Világháború megnyerését követően a tankok fejlesztésével. Ha nagyon pontosak akarunk lenni, akkor már a felvezetés is hibádzik, ugyanis a pontosabb cím az lenne, hogy vizsgáljuk meg, hogyan nem haladtam az amerikaiak a tankok fejlesztésével, sőt úgy általában hogyan nem fejlesztették a haditechnikájukat, miután túlestek az első komoly, nemzetközi háborús konfliktusukon.

Ahhoz, hogy értsük, miért nem hasonlított az USA hadserege későbbi, fejlett önmagához, az I. Világháborúba való belépésükről és az ott vállalt szerepükről muszáj pár szót ejtenünk. 1914-ben az Amerikai Egyesült Államok annak ellenére, hogy hihetetlen lehetőségekkel és potenciállal rendelkezik, rendkívül fiatal nemzet. A Függetlenségi háború és ami talán még fontosabb, a polgárháború után megszilárdul, majd a Spanyol-Amerikai háborúban ügyesen kihasítja a maga szeletét a világ tortájából, vagyis megszerzi azon tengerészeti bázisokat a spanyoloktól, melyek elengedhetetlen feltételei annak, hogy nagyhatalommá váljon.

Azonban fontos megjegyezni, hogy amennyiben az I. Világháború Franciaország és Nagy-Britannia tervei szerint alakul, akkor az amerikaiak hadba lépésére egyáltalán nem is lett volna szükség. Annak kifejtésére, hogy végül miért ki fordultak az amerikaiakhoz, és miért mozdították Amerikát a hadba lépés felé, most nem vállalkoznék, mivel az egy nagyon érdekes, de nagyon-nagyon hosszú fejezet lenne, és ezt most nem célunk fejtegetni. Nagyon leegyszerűsítve a háború holtpontról történő elmozdítása szükségessé tette, hogy behívják őt a háborúba.

Az Antant hatalmak elképzelése egyszerű, Amerika biztosítja az emberállományt, melyet a francia és angol parancsnokok vezényelnek. Ez nem így alakult, mivel mindenkit meglepve, de amúgy teljesen érthető módon az amerikai csapatok, francia és brit tankokkal, de az amerikai John Pershing parancsnoksága alatt vesznek rész a háborúban. 1917 végén, 1918 elején alakul meg az Amerikai Expedíciós Haderő tank egysége, akinek parancsnokai között ott találjuk George S. Pattont.

Nem ezt a lovat szerettük volna

Mindent összevetve a háború nem úgy alakul számukra, ahogy ezt előre elképzelték, ami meg is alapozza azt a hangulatot, ami miatt elég nehezen szánják rá magukat a II. Világháborúban való részvételre,

A tankok fejlesztése szempontjából ez gyakorlatban azt jelenti, hogy a1919-ben, a konfliktus lezáródása után az Egyesült Államok átszervezi haderejét, azaz a tanokat a franciák gyakorlatához hasonlatosan a gyalogság parancsnoksága alá rendelik és nem önálló fegyvernemként tekintenek rá.

Hivatalosan a tankok fejlesztése a háború alatt sem mondható jelentősnek. 1918 és 1919 között 4440 M1917-es tankot rendelnek a megvásárolt, francia Renault FT licensz alapján. Sikertörténetnek ezt sem nevezhetjük, ugyanis az együttműködés nehézkes, a franciák metrikusan adják meg az adatokat, amit az amerikaiak nem használnak. A beszállítók nem megfelelőek, a hadsereg nem felügyeli a projektet, ezért nem is érdeklődnek túlzottan. Ebből kifolyólag nem is készül e sok példány, csupán 300 készül el 1918 áprilisára.

Egyetlen saját fejlesztésként az Ford 3-Ton M1918  tank készül csak el, melynek fegyverzetét az M1919 Browning géppuska adja, és maximális sebessége 8 mérföld óránként. 15 000 darab legyártására meg is nyerik a pályázatot, ám végül ezen tankok nem felelnek meg a hadsereg elvárásainak, ezért végük 50 példány készül belőlük.

Ebből is látszik, az amerikai hadigépezet még nyomokban sem létezik.

Azért, ahogy Európában, itt is felismerte pár parancsnok a tankok gyalogság alá rendelésének hibásságát. Patton és Dwight D. Eisenhower, akik tankparancsnokként szolgáltak a háborúban, felismerték, hogy a tankok a lovassághoz hasonlóan, nagy tömegben, önállóan bevetve hatékonyak. Igaz ugyan, hogy az akkor létező tankok lassúságuk és ormótlanságuk miatt még valóban nem álltak készen másra, mint a gyalogság támogatására.

Ezzel az amerikaiak le is zárták ezt a tank kérdést. A fejlesztéseket teljesen a minimumra szorították, aminek következtében még maga Patton is arra a következtetésre jutott, a tanoknak nincs jövője, ezért 1920-ban át is helyeztette magát a lovassághoz. Eisenhower pedig 1922-ben szintén a gyalogságnál kötött ki Panamában.

A Hadügyminisztérium végül arra a megállapításra jutott, hogy összesen kétféle tankra van szükség a csatatéren: egy könnyű és egy közepes típusra. Az előbbi súlyát maximálisan 5, míg az utóbbi súlyát 15 tonnában határozták meg, mivel ez volt az a tömeg, amit akkor mozgatni tudtak vasúton.

Amikor mégis megmozdul valami

Az amerikai hadsereg tankjainak igazi története valamikor 1928-ban kezdődött. Ekkor ugyanis Dwight F. Davis elrendelte a tankok fejlesztését. Tette ezt az angol fejlesztések láttán. Az általa összehozott fejlesztőcsapat felfogta a fegyvernemek összehangolásának fontosságát és feltűnik egy név, mely igen komoly hatással van a tank fejlesztésére. Az illető J. Walter Christie, akinek elgondolásait azóta igen sok ország átvette, és most már szülőhazájában is kezdenek felfigyelni rá.

Természetesen, ahogy az lenni szokott, pont ott nem értékelték Christie munkásságát, ahol született. Tank prototípusaival nem igazán nyeri meg a katona vezetők támogatását. Ötletei nagyon vadnak tűnnek és első ránézésre teljesen használhatatlannak tűnnek.

A katonai stratégák lehet, hogy sok mindenben nem értettek egyet, de ha az ideális tankot keresték, egy valamiben valószínűleg egyetértettek: a tank legyen masszív, robosztus. Ehhez képes Christie tank prototípusai inkább hasonlítottak versenyautóhoz, mint tankhoz.

Christie 1865-ben született, vagyis 1928-ban már 63 évesen próbálta megalkotni a következő háború kulcsfontosságú fegyverét. Igazi ezermesterként élte életét. Tulajdonképpen mindenféle géppel volt dolga, amivel akkor találkozhatott, még tengeralattjáróval is.

Foglalkozott autóversenyzéssel is, és az általa tervezett, első kerék meghajtású autójával több versenyen is, többek között az 1905-ös Vanderbilt Kupán is megfordult. Az első amerikai volt, aki végigment az 1907-es Francia Grand Prix versenyen.  Többször súlyosan összetörte magát, majd a szintén általa tervezett, első kerék meghajtású autójával Barney Oldfield 1916-ban eléri a 102 mérföld per órás sebességet.

Az autóversenyzés után elég éles kanyart vesz érdeklődése és taxikat kezd tervezni. Fő tervezési szempontok a gyors szerelhetőség, az alkatrészek gyors cseréje. Az egyik legforradalmibb ötlete e tekintetben a kocsi elejébe a tengelyre merőlegesen szerelt motor elrendezés, melyet után többe átvettek.

1916-ban felfigyel rá a hadsereg is, és felkéri egy négy kerék meghajtású önjáró lövegalváz megtervezésére. Sajnos azonban a döntéshozók túlzottan megkötik a kezét, és nemet mondanak a forradalmi elgondolásaira. Ebből és makacsságából kifolyólag katonai tervező karrierje véget is ér.

Ez azt jelenti, hogy hiába alkotja meg azon prototípusokat, melyekre égető szükség lenne a II. Világháború késői éveiben, a hadsereg nem vevő rájuk.  Egy évtizeddel a többek előtt alkot kétéltű, úszó tankot.

Legfontosabb modellje az 1928-as M1928-as tank, mely legalább 12 évvel megelőzte a többi fejlesztést. A tank forradalmi újításai közé tartozta a nagy kerekek, a felső, visszafordító görgők hiánya. Továbbá az, hogy a lánctalp levehető volt a gumival ellátott kerekekről, így a tank képes volt nagy sebesség és nagyobb hatótáv elérésére, amennyiben közúton közlekedett. Ám a legforradalmibb elgondolás a kerekenként függetlenül működő, rugós felfüggesztés. A „helicoil” felfüggesztés sok helyet megtakarított a tank belsejében, a mellett, hogy nőtt a terepjáró képesség.

Végül használta a döntött páncélzatot, melynek lényege, hogy a megdöntött páncéllemez hatékony páncélvastagsága egyszerű geometriai okok miatt nő. Az elv egyszerű, a lemez megdöntése növeli a vízszintes keresztmetszetet, továbbá növeli, a kemény páncéltörő fejjel rendelkező lövedékek lepattanásának esélyét.

Pedig már majdnem sikerült

1930 november 21-én Douglas MacArthur kerül a hadsereg élére, aki egyértelműen a hadsereg mobilitásában látja a jövőt. A lovasság egyértelmű feladatot kap, fejlesszen olyan járműveket, melyekkel hatékonyan lehet felderíteni, bekerítő és üldöző feladatokat ellátni.

Erre felbuzdulva a lovasság beszerez páncélozott autókat. MacArthur egyértelműen fogalmaz a lovakkal kapcsolatban: „A ló pont annyira teszi mozgékonnyá a haderőt, mint azt ezer éve tette. A lovas hadtest eljutott oda, hogy a szállításhoz használt lovakat biztosítsa, illetve a leszerelő hadseregcsoportok állományit raktározza”. Vagyis MacArthur felismerte, hogy a ló hadászati alkalmazása elérte a maximális hatásfokát, ha fejlődni akar valaki, változtatni kell. Illetve a ló szerepe már csak logisztikai területen lehet.

Végül két fő csapásirányba fejlesztenek. Az egyik ág a T7 Combat Car, vagyis egy könnyű tank. A másik az M2 közepes tank.

Vegyük észre, hogy míg a T7-es magán viseli Christie felfüggesztésének nyomait, addig a M1 és M2, későbbi nevükön M1A2 és M2A4 felfüggesztése nem annyira meggyőző. Ennek oka, hogy azon felfüggesztéseket a brit Vickers 6-ton inspirálta, amire nyugodtam mondhatjuk, elavult.

Vagyis az amerikai hadsereg birtokában volt annak a sok tapasztatnak, amit más országok felhalmoztak, rendelkeztek azzal a korszakos zsenivel, akit J. Walter Christie-nek hívtak, sőt még a hadsereg vezetése is ráérzett a jó fejlesztési irányra, ennek ellenére az összes fejlesztés, amit fel tudtak mutatni, egy elavult, 1928-as brit fejlesztés implementációja. Durvábban fogalmazva nyugodtan kijelenthetjük, a II. Világháború ebben a tekintetben (és sok fegyvernem más tekintetében) letolt gatyával érte az amerikai hadsereget.

Ám vegyünk észre még valamit, mégpedig az amerikai gondolkodást. Igaz, nem fejlesztettek ütőképes megoldást, nem dolgoztak egyenletesen a megvalósításon, ám az a tény, hogy 1918-ban megrendelnek 15 000 darab tankot, ami még valaminek az előfutára és bizonyítani sem tud, hiszen az I. Világháború végén járunk, megértet valami fontosat: az Amerikai Egyesült Államok kész bármikor anyagcsatába indulni. Vagyis nem számít, hogy a technológiája nem megfelelő, az erőforrásai kimeríthetetlennek tűnnek.

Vagy a hadipar az amerikaiak számára valóban ipar, egy kőkemény üzlet, melynek életben tartása létkérdés. A mennyiségi gondolkodásról a minőségi gondolkodásra és folyamatos fejlesztésre, vagyis a hadiipar élvonalában maradásra itt még nem törekednek. Ez majd a II. Világháború alatt, végén csúcsosodik ki, de ne szaladjuk előre.

Nézzük meg végül azt az országot, mely egybeforrt a köztudatban a páncélosháborúval: Németországot.

Folyt. köv.