Címke: I. Világháború

Char B1 bis, a bukott ígéret

Minden vélemény számít!

Fegyver neve: Char B1 bis

Haderő: Franciaország

Típusa: Tank

Méretarány: 1:72

Makett gyártója: Trumpeter 07263

Bevezetés

Amikor elkezdtem makettezni, volt egy olyan elképzelésem, hogy kronológia sorrendben kezdem összerakni a maketteket. Ez a terv akkor dőlt meg, amikor rájöttem, nem áll rendelkezésemre végtelen hely és idő ennek magvalósításához a nagyszámú tank és egyéb harcjármű miatt, ezért más irányokban indultam.

Azt viszont határozottan megfogadtam, hogy a Char B1 mindenképpen szerepelni fog a gyűjteményeben akármi is lesz. Miért? Mert ő is egyike a méltatlanul elfelejtett tankok sorának, melyek csak azért nem kerültek az őket megillető helyre, mert nem használták őket megfelelően.

Azért jött el most az idő, mert múltkor, amikor összeraktam az 1/72 méretarányú Tigrist, rájöttem, hogy olyan régen foglalkoztam már 1/72-es makettel.

Ezért hát előkaptam most hármat az 1/72-es gyűjteményből, hogy összerakjam, és ő volt azt egyik.

A fegyver története

A Char B1, a francia közepes tank, a két világháború között született. Megjelenésében még az I. világháború jegyeit viseli magán. Franciaország fegyverkezéséről egyébként ebben a cikkben olvashattok részletesebben.

A tankot eredetileg az ellenséges vonalak áttörésére, tehát nem gyalogsági tanknak tervezték. Eredetileg fő fegyverzete egy 75 mm-es tarack ágyúból állt volna, ám később kapott egy 47 mm-es löveggel bíró lövegtornyot is. Így végül alkalmassá vált a „Char de Battle”, vagyis a csata tank funkcióra. Azonban ne dőljünk be, a B, nem a Bataille, vagyis csatából jön, csupán egy jelölés. (Char : szekér)

A tank a 20-as évek elején állt szolgálatba, majd sok csúszás után a tömeges termelés a Char B1 bis-el kezdődött al a 30-as évek végén. Született még egy Char B1 „ter” verzió is, melyből csak prototípusok készültek.

A fegyver a legjobban felfegyverzett és páncélozott tank volt a saját idejében és nagyon hatékonyan helyt állt a német páncélosokkal szemben az 1940-es francia hadjárat során, ám kis sebessége és nagy üzemanyag fogyasztása miatt nem, illeszkedett a II. Világháború villámháború stratégiájához.

Franciaország elesése után a zsákmányolt példányokat a német hadsereg újrahasznosította, mint lángszórós illetve ellátmány szállító vagy mozgó tüzérségi funkcióban.

A terveket eredetileg Jean Baptiste Eugène Estienne tábornok 1919-ben fektette jelentései alapján, melyben azt taglalja, hogyan lehetne tankok segítségével áttörni az ellenséges vonalakt és lerombolni az erődítményeket. A jegyzetekből 1921-ben Edmund Buat tábornok által lett valóság.

A költségek csökkentésének érdekében először egy önjáró löveget akartak építeni. Annak érdekében, hogy a löveg súlyát minimalizálják, a löveg csak fel-le irányú mozgásra volt képes, az odalirányú mozgatásához az egész járműnek el kellett fordulnia. A tank súlyát kezdetben 13 tonnában állapították meg, míg a páncél vastagságát 25 mm-ben. A legénység összesen három tagból állt.

Mivel az ipar igencsak érdeklődött a tank gyártással kapcsolatban, több project is indult. Kettő a Renault és a Schneider (SRA, SRB) egy a FAMH vagy más néven Saint Chamond és végül egy az FCM (FCM 21) által.

A fejlesztések eredménye képpen 1924-re négy prototípus állt készen a tesztekhez. Az már a tesztelés elején látszott, hogy a technikai fejlesztések elégtelenek voltak. A legtöbb prototípusnak azonnal műszaki gondjai támadtak, a karbantartás szinte lehetetlen volt a motor elérhetetlensége miatt.

1925-ban az a döntés születik, hogy az SRB verziót fejlesztik tovább, úgy, hogy megkapja az FCM projekt lánctalpát, és az FAHM felfüggesztését.

Ezek alapján 1925-ben a Renault megrendelést kap három prototípus elkészítésére. A tankkal szembeni elvárások 1926-ban ismét változnak némileg. Fontosabb szerepet kap a tankelhárító képesség, a súlyt 22 tonnában maximalizálják, a legénység számát 4 főre emelik.

Három prototípus épül No. 101, No. 102 és No. 103-as néven 1930-ra. A tankokat folyamatosan tesztelik, számuk 7 darabra emelkedik időközben. A fő gondot az jelenti, hogy a francia hadvezetésen belül két nézet alakul ki. Az egyikük szerint kevés, de nagyon erős, drága tankra van szükség, míg a másik a több, olcsóbb, kisebb tank mellé teszi le a voksát.

Nem sikerül döntésre jutniuk, előáll a szerencsétlen helyzet, hogy mid a két osztályból gyártanak tankot, de egyikből sem eleget. Emeljük ki Charles de Gaulle ezredes nevét, aki nagyon jó érzékkel a közepes, vagyis a nagyobb számú, olcsóbb tankokra teszi le a voksát.

A Char B1 bis verziót 55-60 mm páncélzattal látják el. A toronyba 47 mm L/32 SA 35-ös löveg kerül, amitől tényleges tankká válik. 1937 április 8-tól 1940 júniusáig 369 darab készül belőle a megrendelt 1144-ből.

A tank nagyon jól teljesíthetett volna, ha megfelelő számban áll rendelkezésre, és a franciák nem szórják őket szét kis csoportokra. A német panzerek nem tudtak velük mit kezdeni, sem a Panzer III, sem a rövid csövű Panzer IV nem tudta kilőni tankot. Ugyanakkor az SA 35 löveg minden német páncélos ellen hatásos volt.

A franciák mentségére legyen mondva, hogy a fejlesztés nagyon korai időszakban indult, és az önjáró lövegből alakult át tankká. Utólag könnyű okosnak lenni, de az biztos, hogyha kidobják a korlátozottan mozgatható 75 mm-es löveget a tankból, akkor megkapták volna a II. Világháború legjobb tankját a háború kitörésekor.

B1 bis at Mourmelon-le-Grand
B1 bis at Mourmelon-le-Grand
« ‹ A 6 › »

Technikai paraméterek:

Személyzet4 fő
Hosszúság 6,37 m
Szélesség2,46 m
Magasság2,79 m
Tömeg 28 t
Elsődleges fegyverzet75 mm ABS SA 35 tarack
Másodlagos fegyverzet47 mm SA 35
Páncélzat55-60 mm
Műszaki adatok
MotorRenault soros 6 hengeres 16.5 l benzines 272 le
Sebesség21-28 km/h (terepen-úton)
Fajlagos teljesítmény9,7 LE / t
Hatótávolság200 km

A makettről

Ahogy bevezetőben írtam, ez egy kötelező darab. Nem azért, mert befolyásolta a háború menetét, vagy azért mert hihetetlenül nagy technológiai újításokat tartalmaz, hanem azért, mert ő képviseli az átmenetet az I. Világháború prototípusnak tekinthető tankjai és a modern tankok között. Ő az igazi nulladik mérföldkő.

A makett Trumpeter, amiről nem tudok rosszat mondani. Sokadik Trumpeter makettem és most is csak ajánlani tudom bárkinek, annak ellenére, hogy nem egy népszerű gyártó.

Alapvetően nem vártam sokat a makettől. Ha csak a dobozt nézem nem veszem meg. Kicsit furcsállom is, hogy a doboz borítóképén található makett minősége még az én szememnek is nagyon amatőr munka. Nem tudom, hogy ezzel vajon önbizalmat akarnak-e növelni, de nem vitték túlzásba az biztos

Az összeszerelésnél abszolút nem volt gond. A lövegek végét fúrni kellett azt hiszem. A 45-öst biztos, de azt hiszem a 75-öst is. A tarack lövegpajzsával meggyűlt némileg a bajom és egy kicsit el is csiszoltam, illetve először találkoztam gumilánctalppal, ami fel is került a makettre, ahelyett, hogy a kukában landolt volna.

Ettől az egy elemtől féltem leginkább, úgyhogy azt nagyon körültekintően próbáltam feltenni. Sajnos a két vég illesztésénél a szokásos „szegecseléses” technika nem jöhetett szóba, mivel a kialakítása végett teljes fedésben van a két rész. Maradt a pillanatragasztó. Amitől féltem, hogy hosszabb lesz, mint kéne, de nem így lett szerencsére.

Az egyik oldalon működött az előbb összeillesztem és a kész darabot rakom fel a meghajtott kerék segítségével. A másik oldalon elpattant a dolog, vagyis ott fixen oda lett ragasztva a futómű alsó görgőihez.

Szerencsére túl sok nem látszik ki belőle. A gumilánctalpnak megvan viszont az a kellemetlen tulajdonsága, hogy a festék könnyen lejön róla, szóval hiába festettem le felrakás előtt, újra át kellett festenem felrakás után.

Festéshez Gunze H38 (Steel Red)-alapoztam, amire jött a Gunze H79 (DunkelGelb). Utána került rá a maszkolás, amihez most Panzer Putty-ot használtam, ezután kapta meg a H302 (Green FS34092) zöldet az álcaszínhez.

A lánctalpra AK 3086 Gun metal került, ami nagy sajnálatomra nem olyan szép, mint az AK 798, de most csak ezt találtam 🙁 .

Erre került a szokásos olajfestékes, barna bemosás. A lánctalpnál itt figyeltem, hogy jó sok barna megfolyás legyen a tank oldalán, ugyanis itt a lánctalp által felhordott sárnak muszáj lefolynia a tank oldalán. Most így utólag visszanézve, lehet, hogy kevés lett.

A matricák kimondottan jó minőségűek voltak. Elég sok került fel. Illetve volt nagyon-nagyon kicsit is, mint például a francia trikolór. Ami talán lemaradt az az oldalszám. Láttam képeket, amiken rajta volt, de a festési útmutató nem írta, úgyhogy nem raktam rá. Lehet, hogy kellett volna.

Char B1 "bis"
Char B1 "bis"
Char B1 "bis"
« ‹ A 6 › »

Összefoglaló

Ez egy jó kit. Jó volt építeni, nem is volt olyan nehéz és sokkal jobban sikerült, mint gondoltam. A lánctalp gumi, de mivel a lánctalp folyamatosan és feszesen fut végig az egész tankon tulajdonképpen nem lehet rosszul feltenni. Mindkét löveg mozog, bár én a toronyban lévőt fixáltam, nehogy szétessen a legvégén. Mutatós darab lett és vár még összerakásra egy 1/72-es SOMUA S35.

5. rész – Szovjetunió, a vesztes győztes

Minden vélemény számít!

A rosszul időzített kapituláció

A cári Oroszország a későbbi győztesek oldalán száll be az I. világháborúba, ám a háború egyáltalán nem használt a belülről korhadó ország stabilizálásában. II. Miklós cár annak reményében indul neki a háborúnak, hogy egy dicsőséges győzelemmel megszilárdítja a hatalmát és a győzteseknek járó erőforrásokból profitálhat.

Nem is tévedhetett volna nagyobbat, ugyanis 1917-re a belső elszegényedés fenntarthatatlanná teszi a háború folytatását és lángra robbantja a forradalmat, melynek következtében először csak a hatalmát, majd a kommunista erők hatalomra jutásával, életét is elveszíti.

Az orosz csapatokat 1917 március folyamán kivonják a frontról, majd kezdetét veszi az 1922-ig tartó polgárháború és intervenció. Mivel az antant hatalmak nem voltak egységesek, mennyire támogassák a bolsevik erőkkel szemben harcoló, demokratikus átalakulását támogató erőket, ezért a külső segítség 1920-ban elapadt, és kommunista átrendeződés nyert.

Ezen okok miatt teljesen érthető, hogy Oroszország a háború évei alatt nem erőltette a tank fejlesztését túlzottan. A tradicionálisan emberi erőre építi stratégia részben szükségtelenné tett ilyen jelegű eszközök használatát. Az ország ipari fejlettsége pedig egyenesen lehetetlenné tette a komolyabb fejlesztéseket.

Egyetlen fejlesztési ágat, a Tsar tankot említhetjük meg, melyen 1914-15-ig dolgoztak, és a legnagyobb jóindulattal sem lehet igazából tanknak nevezni ezt a túlméretezett triciklihez hasonlító szerkezetet.

Tsar tank
Tsar tank

Gondolom, senkit nem lep meg, a terv abszolút kudarcnak bizonyult, miután menthetetlenül beragadt egy gödörben.

A polgárháború alatt szintén érhető okokból nem foglalkoztak tankok fejlesztésével, csupán az intervenciós csapatoktól zsákmányolt Mark V-ös tankokat használták fel. A Mark V-ös tankok mellett szert tettek még a korábban bemutatott francia Renault FT-kre és brit Austin páncélozott autókra.

Az első szovjet tank a T-18 lett (másik nevén MS-1), ami egy koppintása a francia Renault FT tanknak egy erősebb toronnyal és jobb felfüggesztéssel.

T-18
T-18
« ‹ A 2 › »

Meglepő szövetséges

A lényeges fordulat 1926-ban következett be, amikor is a frissen formálódott és a nagyhatalmak által nem elismert Szovjetunió titokban megköti Németországgal a Rapalloi szerződést. Ez egy titkos együttműködés alapjait teszi le, melyben többek között a Szovjetunió területet biztosít országa területén, az Ural hegység közelében egy tank iskola számára.

Ez a megfelelően sejtelmes név valójában egy olyan fejlesztői komplexum neve volt, ahol a Szovjetunió és a vesztes Németország az Antant hatalmak árgus szemei elől elrejtve fejleszthették tankjaikat.

A húsz évvel később zajló események elég furcsává tehetik, hogy hogyan születhetett meg ez a döntés, ám Németország akkor még komolyan tartott, hogy a Versilles-i békeszerződés megszegése komoly következményekkel járhat számukra. Más részről sem akkor, sem a Szovjetunió megtámadásánál nem vették komolyan a Szovjetunió katonai erejét.

A dolog pikantériája, hogy az orosz stratégák valóban beleláthattak a későbbi ellenség haditechnikai fejlesztésibe. Gondolhatnánk ugyanis, hogy ez a közös együttműködés azért megfelelő gyanakvással és titkolózással párosult, de valóságban annyira nem. Például a szovjet hadvezetés a német megszállás elindulásával kereste azt a nehéz  tankot a harctereken, aminek fejlesztését itt láthatták, és amikor nem látták nyomát, nagyon elcsodálkoztak és arra gondoltak, a fejlesztéseket nem itt folytatták tovább. A valóság ennél sokkal banálisabb volt, a német hadvezetés nem hitt a nehéz tankokban, ezért valóban nem is fejlesztettek ilyen tankokat a háború korai szakaszában. Ám erről részletesen majd később, amikor Németország fejlesztéseivel foglalkozunk.

Minden esetre a Szovjetunió is nagyon sokat profitált ebből az együttműködésből és hatással volt a közös munka, a pár évvel később kezdődő komoly iparosításra. Az MS-1-re építve 1929-ben alapítják meg a Vörös Hadseregen belül a páncélos parancsnokságot, melyre a páncélos hadviselés módjának kidolgozása hárul.

A tankok fejlesztésének feladatát az 1928-ban alakuló Harkov Vasút Gyár (KhPZ) kapja. Első fejlesztésük a T-12-es, ami szintén az FT másolata. Általánosan elmondható, hogy a szovjet fejlesztőmérnökök nem akarták feltalálni a spanyolviaszt, csupán egy működő példányt próbáltak meg az orosz viszonyoknak megfelelőbb módon lemásolni. Ezt a hozzáállást a német fejlesztőmérnökök hihetetlenül lenézték és még akkor sem voltak hajlandóak lemásolni a T-34-es tank bizonyos elemeit, amikor már nagyon rosszul mentek a dolgok, de erre majd később térünk ki.

Egyébként egy erősen központosított, parancsuralmi rendszerben, amilyen a sztálini Szovjetunió volt, nem is volt helyen nagy ötleteknek, ugyanis abból nagy felsülések lehetnek, ami után könnyen egy szibériai táborban találhatta magát a mérnök.

A T-12-es modellt követte a T-19 és a legvégén a T-24, ami a végső, kijavított verziója volt az előző verzióknak. Ennek ellenére fő felhasználási területe a katonai parádékon való megjelenés maradt, komolyabb számban nem gyártották őket. Összességében a T-24-es nem volt sikeres, ám meglepő helyről érkezett a segítség az amerikai John Walter Christie személyében.

T-12
T-12
« ‹ A 6 › »

Az amerikai zseni

John Walter Christie 1865-ben született és foglalkozott gőzgépekkel, hadihajókkal, benzinüzemű motorok fejlesztésével és mindenféle járművel. A kor kiemelkedő konstruktőre volt, ám mint ahogy az lenni szokott a hasonló zsenikkel, nem értékelték kellően tudását. Így, amikor 1928-ban megmutatta az amerikai hadseregnek M1928 Christie/T3 prototípusát, mely felfüggesztése segítségével kereke segítségével 68, gumikerekeivel 112 km/h-val tudott haladni, kinevették. Gondoljunk bele, akkoriban még a versenyautók sem igen érték el ezt a sebességet, nemhogy 9 tonnás tankok. Mivel az amerikai hadsereg hallani sem akart ilyen hóbortos ötletről, ezért nem is lett volna folytatása a történetnek, ha a Szovjetunió nem látja meg benne a fantáziát és nem importál pár darabot, mint mezőgazdasági traktort, az Egyesült Államokból.

John Walter Christie 1915
John Walter Christie 1915
« ‹ A 7 › »

Christie felfüggesztésének megszerzése után elkezdődik 1931-ben a BT tankszéria fejlesztése. Ez egy könnyű tank, mely nagyon gyors és jól boldogul a nehéz terepen. A Christie felfüggesztés lényege, hogy a korábban bevett gyakorlatként alkalmazott kis görgőket kicserélik nagy futógörgőkre, melyek optimálisabban osztják el a súlyt a lánctalpon, továbbá a felső görgők feleslegessé válásával a lánctalp a futógörgők felső részén futnak vissza. (A Christie-féle felfüggesztésre később részletesebben lesz szó). Összességben a rendszer előnye a kisebb súly, jobb terepjáró képesség.

A szovjet mérnökök az ölükbe hullott Christie felfüggesztés mellett importálnak még brit Vickers 6 tankokat is, melyekből a T-26-os modellt fejlesztik ki. Miután sikeresen tesztelik a Vickers 6-ot, párhuzamosan kezdik fejleszteni a T-19-es modellel. A T-26-os tankból 50 különböző variációt készítenek és 23 változtatást eszközölnek az eredeti tervekhez képest. Mondhatjuk, hogy ezt a tankot választják a fő fejlesztési irányként a két világháború között.

Ezen tankok mellett még elkezdik fejleszteni a T-28-as, többtornyos tankot. A fő torony mellett még két kisebb torony kapott helyet a tank elején, melybe leginkább géppuska kapott helyet. A több tornyot leginkább a koaxiális (vagyis a fő löveggel egy irányba mutató tengelyű) géppuska elhelyezésem illetve a homlokgéppuska tette szükségtelenné.

A T-28-ast közepes tanknak szánják és 1933 és 1941 között 503 darabot építenek Fejlesztését a  Finn-Orosz háború alatt kezdik ám fény derül az elégtelen páncélzatára, amit 50 mm-ről 80 mm-re növelnek. A finnek 200 darabot lőnek ki „Sztálin háromfejű szörnyei”-ből. A megnövelt páncélzattal sikeresen törik át a Finn Mannerheim védelmi vonalat. A német offenzíva éppen akkor éri őket, amikor a T-28-os tankokat átépítenék, ezért nagyon sok megsemmisül a harcok első hónapjaiban.

A páncélosok variációt tovább bővítik a brit Carden Loyd tankette cégtől 1930-ban vásárolt licensz alapján épített T-27-es tankokkal, melyeket főleg felderítési célokra használtak volna.

A tankból több variációt is készítenek T-33, T-37,T-38. Érdekes megemlíteni, hogy a T-27-es légi szállítását is megoldják úgy, hogy egy bombázó alá rögzítik. A T-37A-t már nagy számban gyártják és részt vesz Lengyelország megszállásában és Finn-Orosz háborúban.

A T-35 a T-28-as nehezebb változata lenne, ami a frontvonal áttörését oldaná meg, ám a Spanyol polgárháborúban szerzett tapasztalatok alapján az orosz mérnökök rájönnek, sokkal erősebb páncélzatra. Ez alapvetően határozza meg a későbbi fejlesztéseket.

Ügyes másolatok, Sztálini megtorlás dicséretként

Tehát 1930 és 1940 között a fejlesztések 97%-a valamilyen más forrásból származó tank feljavított változata, ahol általában a tűzerő növelésére helyezték a hangsúlyt. Ennek gyümölcseként 1935-re elmondható, hogy Szovjetunió egy polgárháború utáni hányattatott történelmi időszak után több tankkal rendelkezik, mint a világ valamennyi hadereje együttvéve.

Ám ekkor Sztálin a paranoiájától vezérelve tisztogatást rendel el, melynek következményeként 54 ezer tisztet gyilkoltat meg, aminek eredményeképpen az addig összegyűjtött tapasztalatok tiszte teljesen elvesznek, illetve a tankok előállítása drámaian lecsökken.

A1E1 Vickers Independent, a T-28-as alapját képező brit tank
A1E1 Vickers Independent, a T-28-as alapját képező brit tank

« ‹ A 23 › »

Ennek ellenére a II. Világháború kitörése után talán azért tud nagyon hamar magára találni a haderő, mert az alapok jók. Annak ellenére, hogy az I. Világháborúban nem szereznek közvetlen tapasztalatokat a páncélos hadviselés terén, nagyon jól választanak bele a többi nagyhatalom katonai fejlesztéseibe és nagyon jó hatásfokkal teszik azt sajátjukká.

Talán két fő csapásvonalat emelhetünk ki. A BT szériának köszönhetően kapnak egy olyan tank alvázat, ami egyáltalán nem avul el. Az 1928-ben Christie által megálmodott design 1940-ben is újszerűen hat, és kombinálva a későbbi innovációkkal, ami a háború végéig a legkorszerűbb marad.

A T-28-as és T-35-ös, valamit a II. Világháborút megelőző konfliktusok segítségével rájönnek, hogy szükségük lesz nehéz tankra, ami életre hívja a KV tank szériát (erről majd később lesz szó). Ennek azért van jelentősége, mert a Német hadsereg például nagyon későn ismeri fel, hogy a gyorsan haladó tankok mellett szükséges valahogy elpusztítani az ellenfél tankait, ami nagy tűzerő nélkül nehéz és megtörheti a támadás lendületét.

Összefoglalva elmondhatjuk, a Szovjetunió esetén igazolódott leginkább a mondás, aki később fejleszt, az jön ki a legidőtállóbb megoldással. A következő részben ellátogatunk az Amerikai Egyesül Államokba, kik azok akik tudatosan döntöttek úgy, nincs szükségük tankokra.

Folyt. köv.

2. rész – A traktorok támadása

Minden vélemény számít!

A kiszámítható váratlan

1916. Az I. Világháború, illetve pontosabban a Nagy Háború már két év zajlik szünet nélkül. Az 1914-es lelkesedésnek már nyoma sincs. Az ígéret, amit az akkori, hanyatló császárságok és monarchiák vezetői tettek, miszerint a háborúnak karácsonyra már vége is lesz, már rég szertefoszlott. A reményvesztett katonák élőhalottként nyirkos és hideg lövészárkok rendszerében próbálják túlélni a borzalmakat, miközben a frontvonal egyetlen métert sem halad semmilyen irányba.

A központi hatalmak, élükön a Német Császársággal belekényszerült abba, amit semmiképpen nem akart, egy két fronton zajló, álló anyagháborúba, ahol nem a katonák képzettsége, nem a haditechnika és nem a logisztika dönti el a háború végkimenetelét, hanem az, hogy ki marad a végsőkig talpon. Hogyan lehet, hogy nem vették észre az intő jeleket?

Utólag persze könnyű okosnak lenni, ahogy azt szokták mondani, de azért abban egyetérthetünk, hogy voltak igen egyértelmű jelek arra vonatkozóan, hogy az 1870-es elsöprő sikereket a, frissen megszületett, Német Császárság nem tudja majd megismételni.

Igaz, voltak olyan jelek is, amit azt sugallhatták a stratégáknak, hogy igen. A Német Császárság két pillérre építette stratégiáját. Az egyik, hogy bíztak a logisztikai hátterükben. Úgy gondolták, hogy gyorsabban fognak mozgósítani, mint az ellenség és vasúthálózatuknak köszönhetően előbb fognak nagyobb haderőt a frontra szállítani.

Másodsorban arra építettek, hogy az 1870-ben már kipróbált offenzív fegyverek fejlődtek annyit az eltelt majdnem fél évszázadban, hogy a támadás nagyon gyorsan haladhat.

Az előbbiben, vagyis a katonák gyors frontra szállításában nem is tévedett a császári Németország, ám abban már igen, hogy a fegyverek fejlődése inkább a védők számára kedvezett. Ironikus módon a háború gyors állóháborúvá alakulásának legfőbb okává pont az vált, ami a támadók erőssége kellett volna legyen: a túlerő.

A túlerővel szemben ugyanis nem tehettek egyebet a francia és angol erők, minthogy géppuskákkal és szögesdróttal megerősített védelmi vonalak mögé ássák be magukat, ám ez azt is jelentette, hogy egyik fél sem tudott többé kimozdulni onnan.

Vagyis a stratégák lehettek volna annyira előrelátóak, hogy készüljenek ezen nehézségek kivédésére, de meg kell érteni, hogy a kor etikai kódexét figyelembe véve egy háború elindítása inkább számított becsületbeli ügynek, mint egy megoldandó mérnöki kérdésnek.

Mindkét oldalról elmondhatjuk, hogy a régi katonai tradíciókkal rendelkező arisztokrata származású tisztek nem kezdtek el komolyan foglalkozni alantasnak minősülő technikai részletek kidolgozásával.

A traktor színre lép

A frontvonalon tehát patthelyzet alakult ki. A cél, hogy létrehozzanak egy olyan eszközt, át tud kelni a lövészárkok között húzódó területen, átvág a szögesdróton, védett a géppuskáktól illetve tűzerejével támogathatja a támadást. Ilyen, nagy teherbírású, ugyanakkor jó terepjáró képességű jármű készítése nem számított 1916-ban triviálisnak.

A feladathoz legközelebb álló és legkézenfekvőbb megoldást az az eszköz jelentette, amit valóban erre a célra találtak ki: a traktor.

Holt Traktor
Holt Traktor
Traktor 1915-ből
« ‹ A 3 › »

A felmerülő katonai nehézségekre válaszolva a brit hadügyminisztérium felállította a Landship (szárazföldi hajó) Bizottságot, melynek olyan jelentős támogatói is akadtak, mint E. D. Swinton vagy Winston Churchill.

A ma ismert tankok fejlesztése 1916 körül indult el érdemben. Ekkor már mindegyik fél rájött, ez az egyetlen megoldás a háború állópontról történő kimozdításának. Míg az angolok a Mark széria kidolgozásán fáradoztak, a franciák saját megoldásukon, addig a németeknek reagálniuk kellett az antant fejlesztésire.

A feladatot mindhárom nemzet különbözőképpen oldotta meg, ám tömören összefoglalva igazi megoldást egyikük sem adott, csak az úton indultak meg. A kor technikája nem volt elég ahhoz, hogy életképes megoldások szülessenek. A legéletképesebb verziónak talán az angol Mark IV-es verzió, míg a legéletképtelenebbnek a német A7V bizonyult. Az A7V működtetéséhez 18 fős legénységet szántak, ami számosságban valóban hasonlatos egy hadihajóéhoz.

MARK IV "female" tank
MARK IV "female" tank
MARK IV "female" tank
« ‹ A 5 › »
A7V
A7V
A7V 1:72-es makett
« ‹ A 5 › »

A hadtörténelem első páncélos csatájára 1918. április 24-én került sor Villers-Bretonneux térségében a brit Mark IV-esek és a német A7V-k között.

Igazából az ütközet szó egy kicsit túlzás is, ha az eredményt nézzük. Ha nagyon szigorúak vagyunk, akkor azt mondhatjuk, hogy mindkét fél próbálta megsemmisíteni a másik tankját igen kevés sikerrel a négy tank között lezajlott ütközetben. A 3 mérföld/órával közlekedő tankok végül visszavonultak, miután sikerült egymást a sokadik lövésváltás után eltalálniuk.

A háború túlzottan előrehaladott fázisában tartott és a fejlesztések befejezése előtt fegyverletételre kényszerültek a központi hatalmak, így a harctéren megjelenő harckocsik inkább csak a katonák ijesztgetésére és nem komoly harci erőnek bizonyultak, így a konklúzió sem meglepő: a tankokat szétszórtan, a gyalogság támogatására érdemes felhasználni.

Ám voltak akik ezzel nem értettek egyet és a fejlesztés folytatódott.

folyt. köv.

1. rész – A senki földje

Minden vélemény számít!

Hogyan is született meg a tank, mint fegyver?

Ahhoz, hogy megértsük a tankok és egyéb páncélozott járművek megjelenését, egy kicsit vissza kell nyúljunk az időben.

Phalanx, elefántok, páncélos lovagok, egy egyéb állatságok

A harctereken ősidők óta igény, hogy a sima gyalogság mellett valami olyan fegyvernem is felvonuljon, mely az átlagos katonánál jobban bírja a gyűrődést. Mivel pedig az ember igen találékony, ha egymás elpusztítása a feladat, erre időről időre nagyon sok formát és eszközt eszelt ki.

Az elsők között és leglogikusabb lépessel az ókor harcosai rukkoltak elő, amikor is hadba küldték a Phalanx-ot, mint harcászati formát.

A módszer lényege egyszerű. Az egyszerű katonák pajzsait egymás mellé téve létrehozott masszív alakzat véd a kor tüzérsége, vagyis az íjászok ellen, míg a hosszú lándzsák megállíthatatlanná teszik a az egységet. Ha így vesszük az emberiség első páncélozott „járművei” ezen harci egységek.

Azonban joggal várhatjuk el, hogy ne a katonák alkossák önmagukban azt az „eszközt” melyet a csatatérre küldünk, hiszen az ember elfárad, megsebesül, képességei végesek.

A továbblépést valami olyan kell képezze, melyre igaz, hogy nehezen megállítható, relatíve mozgékony és át tud törni az ellenség vonalain.

Ne gondolj az elefántra…

Vagy mégis. Igen, az elefánt egy nagyon jó döntésnek tűnik, ha nem is az első pillanatban, de a másodikban biztosan.

Az elefánt ugyanis nagy, mint az köztudott. Elől, hátul veszélyes, pláne, ha egy rakás íjászt teszünk a hátára, akik a szélrózsa minden irányában képesen nyílzáport zúdítani az ellenfélre. Csakhogy az elefántnak is vannak gyengéi. Például fél a tűztől, mint minden állat és hajlamos zajok hatására önkényesen visszavonulni.

Hasonlóan jó megoldás a páncélozott lovag, aki viszont egy sokkal kezelhetőbb állat, vagyis a ló hátára is ültethető. Ő már így jóval gyorsabb, halálosabb fegyvernemnek bizonyul.

Mondják, hogy ami nem öl meg, az erősebbé tesz. Nos, ez a mondás biztosan nem igaz a medvére és talán a nehézlovasságra. A nehézlovasság egy olyan fegyvernemnek számított, melyre igen jó darabig nem volt ellenszere a középkori hadmérnököknek, ugyanis önmagában az a kinetikus energia, amit egy lendületben lévő nehézlovasság a lovankénti páncél és lovas és  ló súlyával képviselt, szó szerint el tudott söpörni mindent, amit el kellett söpörnie.

Márpedig a csatatéren a technológia fejlődésében jó ideig híján voltak a védők hatékony védekezési formáknak. A támadó lendületének megtörésére a a védők csupán pár eszközt tudtak felvonultatni úgy, mint a várak, erődítmények, szekértáborok, sűrű sorokba rendezett lándzsás gyalogság.

Senki földje

A mérleg nyelve talán az I. Világháború, vagy ahogy tetszik, a Nagy Háború idején billent át a védők javára. Történt ugyanis, hogy a modern,  ismétlőfegyverek megjelenésével és a nehézlovasságot váltó könnyűlovasság térhódításával az 1870-es években úgy tűnt megszületett az a fegyvernem, mely gyorsaságával és tűzerejével megállíthatatlan.

Csakhogy az 1870-es sikerekre válaszolva a hadmérnökök két jelentős fejlesztéssel válaszoltak. Az egyik a szögesdrót, mely nem tűnik igazán nagy hadászati előretörésnek, hiszen eleve is a mezőgazdaságban a szarvasmarhák kordában tartására találták ki eredetileg, illetve a géppuska.

Hiram Stevens Maxim, és az ő gépuskája

Nos, ez a kedves, joviális öregúr olyan könnyedén két vállra fektette a hadászati stratégákat, hogy azt 4 éven keresztül emlegették a Világháború lövészárkaiban nyomorgó katonák. A képlet ugyanis egyszerű: állíts fel két Maxim géppuskát egymástól száz méterre egy-egy dombon és nincs az a támadóerő, amit nem állítasz meg.

A működtetés igen egyszerű. Lekuporodsz a géppuska állványára és nyomod a gombot. Nincs más dogod. Nem kell évtizedek harci tapasztalat, vakmerőség, briliáns haditerv.

A szögesdrót talán nem ennyire látványos innováció ám, ha belegondolunk, hogy pár ember órák alatt telepíthet egy olyan áthatolhatatlan falat, melyet ráadásul minden haderő megengedhetett magának, ráadásul odagondoljuk a két géppuskás embert a dombtetőkre, akkor könnyen beláthatjuk, hogy miért fejezték be többé-kevésbé ugyanannál a frontvonalnál az I. Világháborút, mint ahol elkezdték.

Vagyis létrejött egy olyan áthatolhatatlan sáv, melyen sem ember, sem állat nem juthatott át élve. Ez a hadi helyzet pedig életre hívta a tankot, vagyis az a páncélozott eszközt, mely legalább 1970-ig meghatározta a haditechnika fejlesztésének irányát, és csak olyan fejlesztések állhattak vele szemben, mint a rakétatechnológia, vagy az atombomba.

folyt. köv.