Címke: J. Walter Christie

Sd. Kfz. 132 Marder II D, a fura jószág

Fegyver neve: Sd. Kfz. 132 Marder II D

Haderő: Német Birodalom

Típusa: Tankvadász

Méretarány: 1:35

Makett gyártója: Bronco CB35097

Bevezetés

Amikor elkezdtem a makettezést, nagy vonalakban elképzeltem, mi lesz az fő téma, ami körül mozgok. Mivel hiába szűkíti le az ember a kört a II. Világháborúra, azon belül is egy nemzetre, még a legkevesebb tankot és harci járművel előállítók esetében sincs könnyű dolga az embernek.

Nálam a Marder széria az, ami a fő csapásvonalnak számít, 3-4 makettenként vissza térek ennek típusnak a variánsaihoz. Persze itt annyiban adódik némi nehézség, hogy a Marder egy igen tág gyűjtőfogalma volt azon tankvadászoknak, melyeket rögtönzötten összerakosgattak az éppen rendelkezésre álló eszközökből. Pont ezért is ragadta meg a fantáziámat ez a család.

A fegyver története

A fegyver két lényegi részből lett összeházasítva, melyeket eredendően egyáltalán nem erre a célra szántak. Az alváz a Panzer II tank alváza, amely tankként már a világháború kitörésekor elavulttá vált. Egy könnyű tank alváz, melyre az alapverzióban még löveget sem tudtak feltenni, csupán egy gépágyút.

Ha egy kicsit hátrébb lépünk, akkor jusson eszünkbe, hogy Hitler hatalomra kerülése után azonnal leült a német hadsereg vezetésével, hogy afféle külön alkut kössön velük. Ennek lényege, hogy Németország újra fegyverkezik, vagyis a hadseregnek komoly szerepe lesz az ország jövőjében, ugyanakkor Hitler ígéretet tett, hogy nem indít háborút 1942 előtt.

A német hadigépezet ebből kifolyólag kettő tank, a Panzer I és a Panzer II könnyű tankokat tudta csak nagyobb darabszámban gyártani. Ebből a Panzer I azon túl, hogy alapját adta az első páncélosvadásznak, csak kiképzési célokra volt jó később. Tehát a németek úgy vágtak bele a háborúba, hogy a tudatosan felépített tanktípusokból csak a könnyű típusok készültek el, ezért a jobban páncélozott tankok ellen kényszermegoldásként azonnal éltre kellett hívják a forgatható toronnyal nem rendelkező, ezért nagyobb löveg hordozására képes páncélosvadász fegyvernemet.

A Panzer II-ből két variáns készült, némileg eltérő futóművel és felfüggesztéssel. Az A,B,C,F variánsok negyed laprugós, kis görgős futóművel, míg a D,E a modernebb, Christie-féle felfüggesztéssel bírt.

Ebből a kétféle Panzer II-ből született a kétféle Marder II, vagyis az Sd.Kfz.131 és az Sd.Kfz 132. A 131-esek a német 75 mm-es Pak 40, míg a 132-esek a szovjetektől zsákmányolt 7.62 cm F-22 Model 1936-es löveget kapták (hivatalos német megnevezése: Pak-36(r), orosz megnevezése: M1936). A lényegi különbség tehát a két modell között a löveg, illetve a futómű, illetve az a nem elhanyagolható tény, hogy a 132-es modell 40 centivel magasabb volt 131-es társánál.

A tervezést 1941 december 20-án az Alkett gyár kezdte. A Christie felfüggesztéses Panzer II egyébként a lengyel hadjáratban leszerepelt, ezért ezek tornyait teljesen leszerelték és a legtöbb esetben erődített állásoknál használták fel. A tankot pedig lángszórós tankká alakították.

A zsákmányolt orosz lövegekkel elég meggyőző lett a tűzereje. Az ágyú 450-990 m/s sebességgel indította útjára lövedékét, ami képes volt egy 80-97 mm-es, döntött páncélzatot átütni 1370 méterről.

A fegyverből 201 darabot sikerült összeállítani rekord idő alatt és hamarosan az orosz fronton találta magát. Itt azonban nem szerepelt túl fényesen. A nagy magassága nagyon könnyű célponttá tette, páncélzatról pedig nem igazán beszélhetünk a 10mm-es lemezt figyelembe véve, ami a személyzetet védte.

1943 közepére gyakorlatilag az összes D változatot lecserélték, az alacsonyabb Sd.Kfz 131-es verzióra. Addig összesen Marder II-ből 863-at építettek vagy alakítottak át, amiből kb. 200 darab volt a D típus.

Összességében a fegyvert rendkívül sebezhetővé tette a nyitott küzdőtér, a nagy magasság és gyalogság általi védtelensége, ezért támadó fegyverként nem is lehetett bevetni. A leghasznosabb felhasználása a kulcsfontosságú területek megvédése volt, vagyis amikor egy kedvező tereppontra elhelyezve nagy területet tudott szemmel tartani.

Valójában ez csak egy újabb elkeseredett próbálkozás volt arra, hogy kijuttassák a frontra a 75 mm-es, hosszú csövű löveget, melyet először csak a Panzer IV F2 tank tornyába tudtak beépíteni. Ám ezzel várniuk kellett 1941 november végig, pont addig, amíg a hadiszerencséjük már megfordult.

Marder II D
Sd.Kfz. 132 Marder II D
« of 7 »

Technikai paraméterek:

Személyzet4 fő
Hosszúság 4,81 m
Szélesség2,28 m
Magasság2,6 m
Tömeg 11 t
Elsődleges fegyverzet 76.2 mm Pak 36(r) L/51.5
Páncélzat14,5-30 mm
Műszaki adatok
Motor Maybach Maybach HL 62 TRM 6 henger
140 LE, 104 kW)
Sebesség40-55 km/h
Fajlagos teljesítmény12,7 LE / t
Hatótávolság190 km

A makettről

Építés közben nagyon vegyes érzések kavarogtam bennem. Együtt építettem egy Tamiya makettel, és önkéntelenül is folyamatosan összehasonlítottam a kettőt. Építettem már Broncot és pozitív tapasztalataim voltak. Itt sem beszélhetünk nagyon hiányosságokról, inkább kis fejetlenségről.

Sd. kfz. 132 Marder II D
Sd. kfz. 132 Marder II D
« of 18 »

Kezdjük azzal, hogy kapunk egy gyönyörű építési leírást. Fényes papíron, színesen, nagyon részletese lépésekkel. E mellett kapunk annyi, de annyi alkatrészt, hogy az be sem fér a dobozba. A nem fér be a dobozba szó szerint értendő, ugyanis miután kinyitottam és elkezdtem építeni, soha többé nem tudtam minden visszarakni bele. A végén már kezdtem kételkedni az anyagmegmaradás törvényében, mert amikor már majdnem teljesen kész lett a makett, na akkor még mindig millió alkatrészem volt a kereteken.

Szóval itt kezdődnek a problémák, melyek nem kardinálisak, de éppen elég bosszantóak, mert a rendmániámmal alapvetően ellenkeznek. Ugyanis a helyzet a következő. Ez a makettet legalább kettő, de inkább három makett készleteiből dobálták össze. Maga a fegyver eleve két fegyver összeházasításából született, pont ahogy a makett is. A löveget legalább kétszer a Panzer II-est is másfélszer össze lehetett volna rakni. A lövegnél adott volt két cső, két és félszer a szán, a hozzá tartozó alkatrészek, sőt, még az M1936-os löveg kereke is benne volt a dobozban.

Miért bosszant? Azért nem állatira macerás volt a három A keret közül a megfelelőt megtalálni. Illetve, ha már ennyire nem sajnálták az alkatrészt, amit nyilván a Bronco azon készletéből vették ki, amiből összeáll az M1936, akkor miért nem lehet ténylegesen összeállítani az egészet?

Vagyis ezzel az erővel először is adhattak volna egy kétszer ekkora dobozt, hogy elférjen benne minden. Utána beletehették volna nyugodtan a két és félszer szereplő szerszámok és duplikált Panzer II alváz elemei helyett a hiányzó tornyot, plusz a két és félszer ismétlődő lövegből az egyetlen hiányzó keretet, és máris lehet belőle Panzer II E-t, M1936-ot, vagy Marder II D-t építeni.

Ehelyett a szívem vérzett, és nem is bírtam kidobni a Pak 36 (r) egyébként gyönyörű egy darabban lévő lövegét, mely felesleges volt.

E mellett a készlethez kapunk szemenkénti lánctalpat, amit szerintem külön is árul a Bronco, továbbá végtelen darabból álló fotó maratást, nagyon korrekt matrica készletet, melyből sajnos semmit sem tudtam feltenni az általam választott álcafestés miatt.

Az egész makett építésénél az az ember érzése, mintha egy 1/72-es makettet építenénk. Hihetetlen aprólékos, jól kidolgozott belső terek, az összes lőszerrekeszhez ott a fogantyú és gyönyörű a hátsó drótháló. Szóval ilyen szempontból le a kalappal.

A löveg elvileg tud mozogni, bár a löveg rögzítése lehetett volna stabilabb, hiszen amúgy sem látszik, ezért én a fix rögzítés mellett döntöttem.

Festéshez Gunze H79-et használtam, ahol szerintem végre eltaláltam a dukel gelbet. Kár, hogy nem akadtam rá erre a színre 4-5 makettel korábban. Erre jött a H302 FS34092 zöld és a H47 Red Brown.

A lánctalphoz és fémes részekhez AK798 (Gun metal), Gunze 18 (Steel) és 38 (Steel Red) festékeket fújtam fel. A fa alkatrészek alapszíne a Gunze 66 (Sandy Brown), amit aztán árnyalok pasztellkréta porral. Erre jönnek a nálam szokásosnak mondható Revell 1,2 fényes és matt lakkok. Bemosáshoz pasztellkréta port és olajfestéket használtam.

Összességében

Hibái ellenére szerintem ez egy egészen jó kit. Én személy szerint örültem, hogy összeraktam végre, de tényleg van benne anyag szó szerint. Abszolút nem sajnáltak belőle ki semmit. Lelki szemeim előtt látom, hogy a Broncos ember úgy dobálja bele a különböző más készletekből a dolgokat ebbe: „Hú, ez jó lesz, itt tök jól sikerültek a szerszámok”, „Várj, itt van még egy lövegcső, még pont befér”, „Hú, akkor tegyünk még bele egy lánctalpat is, ha ráülök, akkor még pont lecsukódik a fedél”, „A fene, erről nem is kell semmi, nem baj, én már ki nem veszem a dobozból”.

Ami így utólag nem tetszik a saját munkámmal kapcsolatban az a lánctalp. Jobban rá kellett volna feküdnie a kerekekre felülről. Lehet, hogy ezt még javítom. Bár még van bővel összerakandó Marder, de így most már egész szép kollekció alakult ki belőlük.

Crusader Mk. I, az első keresztes lovag

Fegyver neve: Crusader Mk. I

Haderő: Nagy-Britannia

Típusa: Könnyű tank

Méretarány: 1:35

Makett gyártója: Italeri No: 6432

Kiegészítők: Friul lánctalp ATL-69

 

Bevezetés

Ez a makett nem tartozott teljesen a tudatosan választott makettek közé. Nem előre eltervezett rendelés volt. Ha jól emlékszem, akkor éppen csak nézelődtem az egyik makettbeszerzési forrásom polcai között, amikor megláttam és megszerettem.

Úgy voltam vele, hogy egy megbízható gyártó (Italeri) egy ilyen szép illusztrációval bíró makettel nem nyúlhatok mellé. No, nem mintha nem ismertem volna felületesen az angol tankokat. Tudtam, hogy elég egyedi a kinézetük. Noha a háború kimenetelére kevés vagy inkább semmilyen hatást sem gyakoroltak, azért örülök, hogy összeraktam.

A Brit tanktervezés nem annyira ismert. Ha a második világháború tankjait emlegetjük, akkor leginkább azonnal a minden laikus által ismert Tigris, T-34, a járatosabbak számára a Panzer III, Panzer IV, Párduc fog eszébe jutni.

Kevesen fognak olyan neveket mondani, mint Matilda, Valentin, Cruiser, Crusader, Cromwell, Comet, Churchill.  Pedig illene.

Nem azért, mert a II. Világháborúban nagy jelentőséggel bírtak, nem is azért mert az I. Világháború után az lett volna várható, hogy Nagy-Britannia, aki elindította a tankfejlesztést, volt a legkiválóbb tanktervező, mert ez így nem is lenne igaz.

Inkább azért, mert ezen tankok szépek. Azért mert ezen tankokban visszaköszönnek azon modern fejlesztések, melyeket elvárhattunk volna más tankoktól. A Brit hadiipari fejlesztés nagyon sajátságos és tele van visszásságokkal. Nagyon sokszor fordult elő, hogy fejlesztettek valami nagyszerűt, majd megvásárolták a technikailag sokkal fejletlenebb amerikai haditechnikát. Néha volt erre racionális magyarázat, néha nem. A Cruiser/Crusader esetében valahol a kettő között van az igazság.

Fejlesztettek és gyártottak sok jó tankot, de zömében az amerikai kölcsönbérleti szerződés keretében M3 és M4-es tankokkal harcoltak. Illetve kisebb/nagyobb politikai nyomásra átalakítottak amerikai tankokat „használhatóbb” variációra.

A fegyver története

A fejlesztés története jó messzire, a két világháború közötti időszakra nyúlik vissza, amikor is a lovasság fejlesztésének érdekében elkezdték a britek elkezdtek dolgozni a cirkáló tank koncepcióján, mivel a hadvezetés nem volt megelégedve a 1930-ban létező tank koncepciókkal.

A cirkáló (cruiser) tankok koncepciója azon alapult, hogy inkább gyártsanak sok mozgékony, könnyű tankot, minthogy kevesebb, közepes tankot. Ezen a koncepción belül is két fő ágra fókuszáltak, úgy, mint a „könnyű” cirkáló és „nehéz” cirkáló tankcsaládra. A előbbi értelem szerűen kevésbé volt páncélozva, mint az utóbbi.

A Brit cirkáló tankok fejlesztése 1938-ban kezdődött az A9 és A10, majd az A13, A13 Mark II, A13 Mark III „Covenanter”, végül A15 Crusader típusokkal.

A számozásba ne keressük logikát, ha az ellenség megtévesztésére találták ki ezt a nevezéktant, akkor zseniálisan beletaláltak. Minden esetre az A9-A13-ig igazából még csak tesztelgették a koncepciót. Mindegyik variáns egy kicsit tér el elődjétől, ám egyik sem lett volna hadrendbe állítva, ha nem tör ki a Világháború.

Vagyis fontos ezen tankok „mentségére felhozni”, hogy egyik sem tekinthető végleges modellnek. Mindegyik egy koncepcióra épült és nagyon apránként tökélesedett. A ténylegesen kiforrt koncepciónak talán az A27 Cromwell tekinthető, ám azt se feledjük el, hogy a ma is hadrendben álló Challenger 2-es tank sem tér el nagyon ettől a formától.

Vagyis, ha erősen akarnék fogalmazni, akkor a britek lassan terveztek, de viszont az örökkévalóságnak szánták a művüket.

Tehát a tank neve hivatalosan: Cruiser Mk VI Crusader (A15). Még jó, hogy nincs elbonyolítva 🙂

Mint minden cirkáló tanknak, a Crusader felfüggesztésének az alapja az amerikai J. Walter Christie féle Christie felfüggesztés. Ezzen felfüggesztésről ebben a cikkben olvashatsz. J. Walter Christie egy amerikai mérnők zseni volt, aki borzalmas modorral és rettentő tehetséggel áldatott meg. Ennek az lett a következtében, hogy a zseniális felfüggesztésére alapuló tankjait hazájában kiröhögték.

Két nemzet nem követte el ezt a hibát: a Szovjetunió és Anglia. AZ előbbitől a BT/T-34, utóbbiból a Cruiser tankok születtek.

Az A15-ös tanknál annyi eltárás volt az A13-hoz képest, hogy az egyenletesebb súlyelosztás miatt nem 4, hanem öt kerékkel tervezték, és változtattak a motoron, motor hűtésen, kormányszerveken. Ezek mellett kapott egy kézzel mozgatható, kicsi géppuska tornyot a törzs bal oldalára, amit sok esetben eltávolítottak a harctéren.

A második torony oka az lehetett, hogy egy ideig tartotta magát a többtornyos tank koncepció. Voltak korai orosz és német tankok is 2-3 toronnyal is, míg végül rájöttek, egy homokgéppuska tökéletesen elég, mivel nem fognak az első világháborúban jellemző sorokba rendezett embertömegekkel találkozni a csatatéren.

A Crusader első bevetésére Battleaxe hadművelet keretén belül került sor Észak-Afrikában. A kezdeti harcokban ez a tank jelentette a fő páncélos haderőt a britek számára, ám tűzereje kevésnek bizonyult. A 2 fontos, 40 mm-es ágyú a háború azon szakaszában már elégtelennek bizonyult. 1942-ben megpróbálkoztak azzal, hogy 6 fontos ágyúra cserélik a löveget, ám könnyebben elérhet M4 Sherman és a Cruiser Mk VIII Centaur/Cromwell miatt második vonalba szorult.

1940 és 1945 között összesen 5464 darabot gyártottak.

Crusader
« of 7 »

Technikai paraméterek:

Személyzet 4 fő
Hosszúság 5,97 m
Szélesség 2,77 m
Magasság 2,24 m
Tömeg 18 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat 9-20 mm
Elsődleges fegyverzet 1x40mm QF 2pdr gun (130 töltény)
Másodlagos fegyverzet 1×7.92mm Besa géppuska
1×7.92mm Besa géppuska (második lövegtoronyban)
Műszaki adatok
Motor Nuffield 45 V motor
Teljesítmény 340 LE
Felfüggesztés Christie féle felfüggesztés
Sebesség 42 km/h
Fajlagos teljesítmény 18.8 LE/t
Hatótávolság 322 km

 

A makettről

A makett hozta az elvárt Italeri minőséget. Nem mondom, hogy maximálisan, de hozta. Ami nagyon negatívumnak számított és talán pont azért, mert nem számítottam rá, hogy nem voltak a készlethez áttetsző elemek. Ez azért volt állatira zavaró, mert két lámpa is található a tankon. Ráadásul elégé jellegzetessé teszik az egészet. Biztosan át lehetett volna alakítani, de elég nagy munkával, mivel az egész lámpatest egybe volt öntve.

Ez egy olyan negatívum, amire egy Italeri esetén nem számítanék. Én ezt most festéssel próbáltam kompenzálni, úgy ahogy. Nem lett tökéletes, csak amolyan szükségmegoldás.

A tank felfüggesztése, ami kimondottan fontos elem ennél a típusnál, nagyon jól meg van oldva. A kerekek a szegecselt rögzítés miatt a kerekek mozognak, nem fixen rögzítettek, ami nagyon jó.

Az építési leírás néhol pontatlan volt. Akadt olyan alkatrész, melyet utólag kellett áthelyezni, amikor a dobozon végül megtaláltam a pontos helyét. A felső tér kidolgozottságát elviseltem volna, tekintettel a kiszedhető lövegtoronyra. Jó lett volna,, ha minimálisan is, de van belső tér.

A tank lövegtornyának kinyitása például ezért nem valósult meg, Gondolkodtam rajta, de végül elvetettem, mert a nyílás elég nagy ahhoz, hogy a nagy semmit mutogassam vele nyitott állapotban.

A legszebb része a makettnek a festés, ami nagyon megragadott. Sokáig hezitáltam, hogy a dobozon lévő, és inkább haditengerészetre jellemző, festést, vagy a klasszikus zöld festést, vagy esetleg az archív képeken látható „bocimintás” festés legyen. Végül maradtam ennél, mivel sikerült olyan archív képet találnom amin ez látható.

A tank alapszíne Gunze H313 FS 33531, amire jött a két szürke árnyalat. A világosabb H337 FS 35237, illetve a sötétebb H305 FS 36118. Az álcafestés nem volt egyszerű. Mivel elég „göröngyös” a felszín, nagyon sokat bíbelődtem vele, míg elfogadható állapotúra sikerült hozni.

Mivel ilyen macerás volt a festés, illetve amúgy is afrikai hadszíntérről beszélünk, most tartózkodtam a túlzott felületi koptatásoktól. A futómű koszolásánál is a kevesebb=több elv alapján minimális sarat vittem fel. Ehhez pasztellkréta port és AK 041 North Africa és AK 042 Europian Earth pigment keverékét használtam.

Mivel nem akartam sok koszt, ezért a múltkor is bevált víz, hajlakk, pigment, pasztellkréta por,  Winsor & Newton flow improvert vittem fel a felületre. Ez adott neki egy felületi por hatást.

A kerekekre és az alvázra tettem csak olyan port AK pigmentből, ami megül a felületen.

A lánctalp gyárilag gumi, amit cseréltem Friul ATL-69-re, ami tökéletesen illeszkedett. A lánctalp egyébként elég furcsa, nagyon hasonló az orosz BT-7-es kialakításához, ami érthető, mert ugyanolyan felfüggesztés. Laza talajon biztosan nagyon jól működött, ugyanis teljesen zárt.

Crusader Mk. I
Crusader Mk. I
« of 11 »

Összességében

Főleg a festés miatt meg vagyok elégedve az összképpel. Ez egy nagyon különleges tank, viszont az Italeritől elvártam volna kicsit jobb kidolgozást. Elsősorban a lámpák tekintetében. Illetve a toronyról hiányzott egy antennatartó is. Ez is érdekes, mert az antenna megvan, csak az őt rögzítő elem maradt le a keretről. Elviseltem volna fotó maratott alkatrészeket, illetve lett volna még két vontatókábele, amik olyan csúnya kidolgozásúak voltak, hogy nem kerültek fel.

Viszont egy szempontból nagyon fontos makett lesz ez, mert eldöntöttem, hogy megkísérlem összerakni az összes fontosabb brit tankot. Ami biztosan várható, mert már beszereztem, az a Matilda, a A34 Comet és a II. Világháborún kicsit túlmutató Centurion. Ami pedig tervbe van, és külön része lesz a legcsúnyábbak válogatottjának, a Churhill és a Valentine.

6. rész – A magabiztosság kényelmessé tesz

Az Amerikai Egyesült Államok

Az előzőekben megismert Antant hatalmak utolsó tagját, az Amerikai Egyesült Államokat vizsgáljuk meg egy kicsit tüzetesebben, hogy ők hogyan haladtak tovább az I. Világháború megnyerését követően a tankok fejlesztésével. Ha nagyon pontosak akarunk lenni, akkor már a felvezetés is hibádzik, ugyanis a pontosabb cím az lenne, hogy vizsgáljuk meg, hogyan nem haladtam az amerikaiak a tankok fejlesztésével, sőt úgy általában hogyan nem fejlesztették a haditechnikájukat, miután túlestek az első komoly, nemzetközi háborús konfliktusukon.

Ahhoz, hogy értsük, miért nem hasonlított az USA hadserege későbbi, fejlett önmagához, az I. Világháborúba való belépésükről és az ott vállalt szerepükről muszáj pár szót ejtenünk. 1914-ben az Amerikai Egyesült Államok annak ellenére, hogy hihetetlen lehetőségekkel és potenciállal rendelkezik, rendkívül fiatal nemzet. A Függetlenségi háború és ami talán még fontosabb, a polgárháború után megszilárdul, majd a Spanyol-Amerikai háborúban ügyesen kihasítja a maga szeletét a világ tortájából, vagyis megszerzi azon tengerészeti bázisokat a spanyoloktól, melyek elengedhetetlen feltételei annak, hogy nagyhatalommá váljon.

Azonban fontos megjegyezni, hogy amennyiben az I. Világháború Franciaország és Nagy-Britannia tervei szerint alakul, akkor az amerikaiak hadba lépésére egyáltalán nem is lett volna szükség. Annak kifejtésére, hogy végül miért ki fordultak az amerikaiakhoz, és miért mozdították Amerikát a hadba lépés felé, most nem vállalkoznék, mivel az egy nagyon érdekes, de nagyon-nagyon hosszú fejezet lenne, és ezt most nem célunk fejtegetni. Nagyon leegyszerűsítve a háború holtpontról történő elmozdítása szükségessé tette, hogy behívják őt a háborúba.

Az Antant hatalmak elképzelése egyszerű, Amerika biztosítja az emberállományt, melyet a francia és angol parancsnokok vezényelnek. Ez nem így alakult, mivel mindenkit meglepve, de amúgy teljesen érthető módon az amerikai csapatok, francia és brit tankokkal, de az amerikai John Pershing parancsnoksága alatt vesznek rész a háborúban. 1917 végén, 1918 elején alakul meg az Amerikai Expedíciós Haderő tank egysége, akinek parancsnokai között ott találjuk George S. Pattont.

M1918 Ford-3-ton- tank
M1918 Ford-3-ton- tank
« of 2 »

Nem ezt a lovat szerettük volna

Mindent összevetve a háború nem úgy alakul számukra, ahogy ezt előre elképzelték, ami meg is alapozza azt a hangulatot, ami miatt elég nehezen szánják rá magukat a II. Világháborúban való részvételre,

A tankok fejlesztése szempontjából ez gyakorlatban azt jelenti, hogy a1919-ben, a konfliktus lezáródása után az Egyesült Államok átszervezi haderejét, azaz a tanokat a franciák gyakorlatához hasonlatosan a gyalogság parancsnoksága alá rendelik és nem önálló fegyvernemként tekintenek rá.

Hivatalosan a tankok fejlesztése a háború alatt sem mondható jelentősnek. 1918 és 1919 között 4440 M1917-es tankot rendelnek a megvásárolt, francia Renault FT licensz alapján. Sikertörténetnek ezt sem nevezhetjük, ugyanis az együttműködés nehézkes, a franciák metrikusan adják meg az adatokat, amit az amerikaiak nem használnak. A beszállítók nem megfelelőek, a hadsereg nem felügyeli a projektet, ezért nem is érdeklődnek túlzottan. Ebből kifolyólag nem is készül e sok példány, csupán 300 készül el 1918 áprilisára.

Egyetlen saját fejlesztésként az Ford 3-Ton M1918  tank készül csak el, melynek fegyverzetét az M1919 Browning géppuska adja, és maximális sebessége 8 mérföld óránként. 15 000 darab legyártására meg is nyerik a pályázatot, ám végül ezen tankok nem felelnek meg a hadsereg elvárásainak, ezért végük 50 példány készül belőlük.

Ebből is látszik, az amerikai hadigépezet még nyomokban sem létezik.

Azért, ahogy Európában, itt is felismerte pár parancsnok a tankok gyalogság alá rendelésének hibásságát. Patton és Dwight D. Eisenhower, akik tankparancsnokként szolgáltak a háborúban, felismerték, hogy a tankok a lovassághoz hasonlóan, nagy tömegben, önállóan bevetve hatékonyak. Igaz ugyan, hogy az akkor létező tankok lassúságuk és ormótlanságuk miatt még valóban nem álltak készen másra, mint a gyalogság támogatására.

Ezzel az amerikaiak le is zárták ezt a tank kérdést. A fejlesztéseket teljesen a minimumra szorították, aminek következtében még maga Patton is arra a következtetésre jutott, a tanoknak nincs jövője, ezért 1920-ban át is helyeztette magát a lovassághoz. Eisenhower pedig 1922-ben szintén a gyalogságnál kötött ki Panamában.

A Hadügyminisztérium végül arra a megállapításra jutott, hogy összesen kétféle tankra van szükség a csatatéren: egy könnyű és egy közepes típusra. Az előbbi súlyát maximálisan 5, míg az utóbbi súlyát 15 tonnában határozták meg, mivel ez volt az a tömeg, amit akkor mozgatni tudtak vasúton.

Amikor mégis megmozdul valami

Az amerikai hadsereg tankjainak igazi története valamikor 1928-ban kezdődött. Ekkor ugyanis Dwight F. Davis elrendelte a tankok fejlesztését. Tette ezt az angol fejlesztések láttán. Az általa összehozott fejlesztőcsapat felfogta a fegyvernemek összehangolásának fontosságát és feltűnik egy név, mely igen komoly hatással van a tank fejlesztésére. Az illető J. Walter Christie, akinek elgondolásait azóta igen sok ország átvette, és most már szülőhazájában is kezdenek felfigyelni rá.

Természetesen, ahogy az lenni szokott, pont ott nem értékelték Christie munkásságát, ahol született. Tank prototípusaival nem igazán nyeri meg a katona vezetők támogatását. Ötletei nagyon vadnak tűnnek és első ránézésre teljesen használhatatlannak tűnnek.

A katonai stratégák lehet, hogy sok mindenben nem értettek egyet, de ha az ideális tankot keresték, egy valamiben valószínűleg egyetértettek: a tank legyen masszív, robosztus. Ehhez képes Christie tank prototípusai inkább hasonlítottak versenyautóhoz, mint tankhoz.

Christie 1865-ben született, vagyis 1928-ban már 63 évesen próbálta megalkotni a következő háború kulcsfontosságú fegyverét. Igazi ezermesterként élte életét. Tulajdonképpen mindenféle géppel volt dolga, amivel akkor találkozhatott, még tengeralattjáróval is.

Foglalkozott autóversenyzéssel is, és az általa tervezett, első kerék meghajtású autójával több versenyen is, többek között az 1905-ös Vanderbilt Kupán is megfordult. Az első amerikai volt, aki végigment az 1907-es Francia Grand Prix versenyen.  Többször súlyosan összetörte magát, majd a szintén általa tervezett, első kerék meghajtású autójával Barney Oldfield 1916-ban eléri a 102 mérföld per órás sebességet.

Az autóversenyzés után elég éles kanyart vesz érdeklődése és taxikat kezd tervezni. Fő tervezési szempontok a gyors szerelhetőség, az alkatrészek gyors cseréje. Az egyik legforradalmibb ötlete e tekintetben a kocsi elejébe a tengelyre merőlegesen szerelt motor elrendezés, melyet után többe átvettek.

1916-ban felfigyel rá a hadsereg is, és felkéri egy négy kerék meghajtású önjáró lövegalváz megtervezésére. Sajnos azonban a döntéshozók túlzottan megkötik a kezét, és nemet mondanak a forradalmi elgondolásaira. Ebből és makacsságából kifolyólag katonai tervező karrierje véget is ér.

Ez azt jelenti, hogy hiába alkotja meg azon prototípusokat, melyekre égető szükség lenne a II. Világháború késői éveiben, a hadsereg nem vevő rájuk.  Egy évtizeddel a többek előtt alkot kétéltű, úszó tankot.

Legfontosabb modellje az 1928-as M1928-as tank, mely legalább 12 évvel megelőzte a többi fejlesztést. A tank forradalmi újításai közé tartozta a nagy kerekek, a felső, visszafordító görgők hiánya. Továbbá az, hogy a lánctalp levehető volt a gumival ellátott kerekekről, így a tank képes volt nagy sebesség és nagyobb hatótáv elérésére, amennyiben közúton közlekedett. Ám a legforradalmibb elgondolás a kerekenként függetlenül működő, rugós felfüggesztés. A „helicoil” felfüggesztés sok helyet megtakarított a tank belsejében, a mellett, hogy nőtt a terepjáró képesség.

Végül használta a döntött páncélzatot, melynek lényege, hogy a megdöntött páncéllemez hatékony páncélvastagsága egyszerű geometriai okok miatt nő. Az elv egyszerű, a lemez megdöntése növeli a vízszintes keresztmetszetet, továbbá növeli, a kemény páncéltörő fejjel rendelkező lövedékek lepattanásának esélyét.

Pedig már majdnem sikerült

1930 november 21-én Douglas MacArthur kerül a hadsereg élére, aki egyértelműen a hadsereg mobilitásában látja a jövőt. A lovasság egyértelmű feladatot kap, fejlesszen olyan járműveket, melyekkel hatékonyan lehet felderíteni, bekerítő és üldöző feladatokat ellátni.

Erre felbuzdulva a lovasság beszerez páncélozott autókat. MacArthur egyértelműen fogalmaz a lovakkal kapcsolatban: „A ló pont annyira teszi mozgékonnyá a haderőt, mint azt ezer éve tette. A lovas hadtest eljutott oda, hogy a szállításhoz használt lovakat biztosítsa, illetve a leszerelő hadseregcsoportok állományit raktározza”. Vagyis MacArthur felismerte, hogy a ló hadászati alkalmazása elérte a maximális hatásfokát, ha fejlődni akar valaki, változtatni kell. Illetve a ló szerepe már csak logisztikai területen lehet.

Végül két fő csapásirányba fejlesztenek. Az egyik ág a T7 Combat Car, vagyis egy könnyű tank. A másik az M2 közepes tank.

M1A1
« of 8 »

Vegyük észre, hogy míg a T7-es magán viseli Christie felfüggesztésének nyomait, addig a M1 és M2, későbbi nevükön M1A2 és M2A4 felfüggesztése nem annyira meggyőző. Ennek oka, hogy azon felfüggesztéseket a brit Vickers 6-ton inspirálta, amire nyugodtam mondhatjuk, elavult.

Vagyis az amerikai hadsereg birtokában volt annak a sok tapasztatnak, amit más országok felhalmoztak, rendelkeztek azzal a korszakos zsenivel, akit J. Walter Christie-nek hívtak, sőt még a hadsereg vezetése is ráérzett a jó fejlesztési irányra, ennek ellenére az összes fejlesztés, amit fel tudtak mutatni, egy elavult, 1928-as brit fejlesztés implementációja. Durvábban fogalmazva nyugodtan kijelenthetjük, a II. Világháború ebben a tekintetben (és sok fegyvernem más tekintetében) letolt gatyával érte az amerikai hadsereget.

Ám vegyünk észre még valamit, mégpedig az amerikai gondolkodást. Igaz, nem fejlesztettek ütőképes megoldást, nem dolgoztak egyenletesen a megvalósításon, ám az a tény, hogy 1918-ban megrendelnek 15 000 darab tankot, ami még valaminek az előfutára és bizonyítani sem tud, hiszen az I. Világháború végén járunk, megértet valami fontosat: az Amerikai Egyesült Államok kész bármikor anyagcsatába indulni. Vagyis nem számít, hogy a technológiája nem megfelelő, az erőforrásai kimeríthetetlennek tűnnek.

Vagy a hadipar az amerikaiak számára valóban ipar, egy kőkemény üzlet, melynek életben tartása létkérdés. A mennyiségi gondolkodásról a minőségi gondolkodásra és folyamatos fejlesztésre, vagyis a hadiipar élvonalában maradásra itt még nem törekednek. Ez majd a II. Világháború alatt, végén csúcsosodik ki, de ne szaladjuk előre.

Nézzük meg végül azt az országot, mely egybeforrt a köztudatban a páncélosháborúval: Németországot.

Folyt. köv.