A keserűség évei

A cikksorozat eddigi részeiben megismerhettük azt a folyamatot, mely a két világháború között az egyes nagyhatalmaknál lezajlottak és aminek eredményeként mindenki megpróbálta használható fegyvernemmé kovácsolni a harckocsit.

Emlékeztetőül, eddig azzal foglalkoztunk, hogy mi történt a két világháború között. Fontos észrevenni, hogy ezen fejlesztések afféle tapogatózások voltak minden nemzet részéről, és az 1919 és 1930-as évek végéig elkészített tankok végül nem kerültek fel a történelem lapjaira.

Ha valaki laikusként azt hallja, hogy Németország és tank, akkor ezt a két fogalmat azonnal összekapcsolja, mert a II. Világháborút valahol a német tankok rémképe uralta. Ez azonban csak részigazság. A valóság, ahogy lenni szokott, sokkal izgalmasabb.

Az I. Világháború 1918 november 11-én, a Német Császárság vereségével ér véget. A háború rengeteg áldozatot követelt mindkét oldalon. A rövid háborúnak indult esemény 65 millió áldozatot követelt és a végén minden fél csak arra törekedett minél kisebb időegység alatt a lehető legtöbb embert pusztítson el a másik oldalon.

A Német Császárság 1918 november 22-én meg is szűnik, az ország destabilizálódik. A világháború megítélése nem egységes a németek részéről. Van egy jelentős réteg, melynek politikai meggyőződése, hogy a háború mérlege éppen a javukra billent, megnyerhették volna, csak hátba támadták őket belső erők.

Az I. Világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések eredménye képpen az újjá alakuló Németország komoly megszorításokat kap, melynek fő területe a hadsereg. Éppen ezért komoly kihívást jelent a hadsereg újraszervezése, hiszen bizonyos fegyvernemek fejlesztését a szerződés megtiltja.

Tank? Nem kell!

Az I. Világháború végén a német fél is, mint az összes többi hadban álló nemzet kétségbeesetten kereste azt a csodaszert, ami elbillentheti a mérleget.

Nem ők voltak azonban az elsők, akik rájöttek a megoldásra. A háborúban elsőként a brit haderő vetette be tankját, amitől a németek először halálra rémültek, ám a hatás gyorsan elmúlt. Mivel a kezdetleges angol tank páncélzata elég vékony volt, elég volt páncéltörlő lőszerrel ellátott puskát beveti, ami megfelelő távolságból könnyűszerrel hatástalanította azt.

Ám az angol tankok megjelenésével ők is szükségét érezték, hogy legyen tank a fegyvertárban, ezért 1916 szeptemberében életre hívta a Allgemeines Kriegsdepartement, Abteilung 7 Verkehrswesen vagyis a (Általános Harci részleg, 7-es Szekció, Szállítás) nevű csoportosulást, melynek célja egy működő tank kifejlesztése.

Az irányításért Joseph Vollmert, a kor autótervezőjét tették felelőssé, aki szintén az amerikai Holt traktorból indult ki. A végeredményképpen született A7V tank 1917 szeptemberében látott napvilágot, ám nagyon nagy sikert nem aratott a harctéren.

Éppen ezért közvetlenül a háború után nem ez a fegyvernem volt, melynek gyártásába azonnal belekezdtek. Nem is kezdhettek, ugyanis a Versaillesi béke ezt határozottan megtiltotta számukra.

Ez nem tank, ez egy Sonderkraftfahrzeug

Annak ellenére, hogy a német haderő nem volt maximálisa elragadtatva az eddig megjelenő tankok láttán, azért azt határozottan megértették, hogy a jövőben ez egy hangsúlyos fegyver lesz.

Azonban van egy lényeges különbség a brit és a német gondolkodás között. A brit hadvezetés ugyanis előbb látta meg a tankot, mint lehetséges fegyvert, amely után keresték a benne rejlő lehetőségeket, míg a német hadsereg a háború végóráiban jött rá arra, hogy a hadsereg nagy tömegebe szervezésénél jóval hatékonyabb kisebb, önállóan cselekvő különítményeket, rohamcsapatokat bevetni.

Nem véletlen, hogy a Második Világháborúban nagyon sok eszközük kapta a „Sturm”, vagyis roham kifejezést. Ezen harcmodor támogatásához kerestek tehát eszközöket, vagyis a britektől eltérően ők nem a gombhoz varrták a kabátot, hanem fordítva.

Ám mit lehet tenni, ha a győztes hatalmak megtiltják annak a fejlesztését, melyre a következő háborús stratégiánkat szeretnénk építeni? Természetesen a legtriviálisabbat: el kell rejteni valahogy.

1919 után a németek még közel sem voltak olyan magabiztosak, nem merték nyíltan semmibe venni a békeszerződést, ezért több irányba indultak el. Egyik eszközük a német nyelv „szépségét” kihasználva a nevekkel történő maszatolás.

Ha egy francia tiszt annak idején rábukkan a tank kifejezésre, akkor biztosan kiborult volna a bili, ám ha azt olvasta, hogy Sonderkraftfahrzeug (különleges gépjármű) vagy még inkább annak rövidítését: Sd. Kfz., akkor gondolhatta azt, hogy az annyit tesz: savanyúkáposzta.

Vagyis a németek azzal együtt, hogy nagyon tudatosan elkezdték kialakítani az új fegyverek osztályozását, ezt Sd. Kfz. számozással tették, vagyis 0-99 vontató, 100-199 harckocsi, rohamlöveg, 200-299 felderítő- és lövészpáncélos, 300 felett aknafelszedő és teherszállító.

Tehát ha ezt egy beavatott ember látta, rögtön tudta, milyen harci eszköz készül a hadsereg számára.

A furcsa szövetséges

A másik módszer, ha nem is a saját országunkban foglalkozunk azzal, ami tilos. Az I. Világháború vesztesei közé sorolható a cári Oroszország, mely ugyan a szövetségesek, vagyis a győztesek oldalán fejezte be a háborút, azonban nem bírt végig a háborúban maradni.

Nem kis mértékben a németek ténykedésének köszönhetően (ám ez egy másik történet) kényszerű békét kötöttek a forradalom kirobbanása után, ami számukra nagy veszteségeket okozott. Jelentős területeket csatoltak el a breszt-litovszki békeszerződés következtében, melyet a bolsevikok gyorsan elfogadtak, mivel fontosabbnak tartották a hatalmuk megszilárdítását, mint azt, hogy eredménnyel zárják a háborút.

Vagyis mind Németország, mind a Szovjetunió rossz szájízzel zárta az I. Világháborút, ezért úgy látszott a 20-as évek elején, azonosak az érdekeik. Ennek fényében 1922 április 16-án megkötötték a rapallói szerződést.

A szerződés nyilvános, gazdasági együttműködésen túl, titkos, katonai együttműködést is tartalmazott, melynek értelmében Németország Oroszország területén belül, Kazan közelében katonai kutatótelepet létesíthetett.

A telep 1926-tól 1933-ig működhetet, ahol Németországnak lehetősége nyílt kipróbálni és fejleszteni tankjait úgy, hogy arról a szövetségesek nem szereztek tudomást.

Itt olyan tankokat alkottak, mint a Grosstraktor, Leichttraktor, illetve Neubau-Fahrzeug. E mellett például itt dolgozták ki azokat a tank taktikákat, melyeket például Heinz Guderian sikeresen bevetett.

A képeket nézve azonban könnyen észrevehetjük, hogy ezek a tankok nem azok a tankok, melyekkel a német hadsereg 1939-ben elindult hódító útjára. Ezen tankok a Neubau-Fahrzeug kivételével, melyet bevetettek Norvégiába és ott is hagytak, nem jelentek meg hadszíntéren. Ezen tankok teljesen kísérleti jellegűek voltak. Külső megjelenésük az I. Világháborús megjelenést idézi, oldalukon végigfut a lánctalp, nagyok, terepjáró képességük ránézésre is rossz.

Dupla megtévesztés

1931-ban a német hadvezetés, valószerűsíthetően a felgyűlt tapasztalatok alapján letette a voksát két tanktípus mellett. Az egyik befutó a 75 mm-es löveggel szerelt közepes tank, a másik a 37 mm-es könnyű tank lett. A könnyű tank alvázaként a brit Carden Loyd tank alváz szolgált.

A fejlesztés Landwirtschaftlicher Schlepper vagy rövidítve La. S. vagyis Mezőgazdasági vontató néven futott, ugyanis Németország 1931-ben még mindig nem szeretett volna szerződést szegni. Később megkapta a tank a Panzerkampfwagen (PzKpfw vagy PzKw) vagyis a páncélozott harci jármű nevet, ami még mindig elég sejtelmes.

Érdemes megjegyezni, hogy ezt a fejlesztést már nem a Szovjetunió szeme láttára a kazani telepen tették, vagyis tudatosan, vagy véletlenül nagyon sikeresen megtévesztették a szovjet hadvezetést, akik úgy gondolták, látták, milyen német tankokkal fognak találkozni a németek részéről, ha arra kerül a sor. Éppen ezért érte váratlanul őket a teljesen más tankokból álló panzer haderő.

A Szovjetunió megtámadása után keresték is a harctéren az általuk látott Neubau-Fahrzeug méretű és fegyverzetű tankot, de hiába, mert annak fejlesztését leállították.

Az első működő könnyű tank 1934-ben lett kész, és az új kormányzat azonnal rendelt 150 darabot. Később, a spanyol polgárháborúban nyilvánvalóvá vált, ez a tank nem lesz elég a harctéren alulpáncélozottsága miatt.

Egyértelmű volt, hogy a következő tanknak nagyobbnak, jobban páncélozottnak és jobban felfegyverezettnek kell lennie. A második generációs tank, a PzKpfw II már 50%-al nehezebb lett. Kapott egy 20 mm-es tankelhárító fegyvert, illetve páncélzata helyenként elérte a 30 mm-et.

A Panzer II így már elég hatékony fegyvernek bizonyult a gyalogság ellen, azonban sebezhető maradt tankelhárító fegyverek és más tankokkal szemben. Ennek ellenére a típust 1941-ig gyártották és 4000 darab készült el.

Készen állunk? Közel sem, de kitört a háború

A német harckocsi fejlesztés útja tehát rögös. Kezdetben nehezítette a békeszerződés, nem indulhatott el azonnal az I. Világháború után. A fejlesztések, ugyanúgy, hogy a többi nemzetnél útkereséssel kezdődtek, majd átvett módszerek alapján folytatódtak.

Jó viszonyuk a Szovjetunióval az 1930-as évekig segítségükre voltak, ráadásul össze is zavarták a szovjet hadvezetést, ám a spanyol polgárháború rámutatott arra is, hogy a fegyverkezés iránya részben rossz.

Általános nézet, hogy a spanyol polgárháború nagyon fontos felkészülési lehetőség volt Németország számára. Ez valóban így van, ám azt is tegyük hozzá, hogy Adolf Hitler hatalomra jutása után megegyezik a hadsereg vezetőivel, hogy megad minden támogatást, cserébe 1942-ig nem bocsátkozik fegyveres konfliktusba.

Vagyis a spanyol polgárháborús felkészülés után a német haderő nem kapott időt arra, hogy a megszerzett tapasztalatokat átültesse a gyakorlatba. Azaz a haditechnikájuk kipróbált, de elégtelen volt, hiányoztak a jól páncélozott, nagy tűzerejű tankok, melyet a háború lején, részben a Szövetségesek felkészületlensége miatt tudtak kompenzálni, ám ez idővel megbosszulta magát.

Viszont azt is vegyük észre, hogy Németországot valahol nem véletlenül tekintjük a páncélos hadviselés kitalálójának. Ha hibás is ez az elgondolás, annyi igazság van benne, hogy Németország volt az egyetlen nemzet a két háború között, aki elindult egy irányba a tankok fejlesztését követően, majd újraértékelte a helyzetet a spanyol polgárháborús használatuk során,így felismerve a fegyver hiányosságait, újabb szintre emelte azokat.

Vagyis a győztes hatalmak, Franciaország és Nagy-Britannia de még az Szovjetunió is elkövette azt a hibát, hogy a megálmodott tankarzenál fejlesztését és legyártását 1920-30-as között befejezte. Azt hitték, végeztek a feladattal, feltöltötték a hadsereget tankokkal úgy, hogy az rendelkezésre áll, ha szükség lesz rá.

Éppen ezért érte őket hideg zuhanyként a németek magasabb szintre emelt Panzer III-as és Panzer IV-es tankja, melyek egy generációval lekörözték őket, mivel frissen gördültek ki a gyárból.

Végezetül az utolsó fejezetben megnézzük azokat, akik még beszálltak a tankok fejlesztésébe, ám ők nem gyakoroltak ezzel hatást az elkövetkező háború menetére.

folyt. köv.