Tévutakon

Franciaország győztesen került ki az I. Világháborúból és ez részben annak volt köszönhető, hogy a szövetségeseivel együtt a háború utolsó éveiben harckocsikat fejleszteni. Ki gondolta volna, hogy ennek ellenére abszolút rossz irányba indulnak a hadseregük fejlesztése tekintetében? Pedig abszolút rossz irányba fordultak. Ahogy azt az előző fejezetben olvashattuk John Frederick Charles “Boney” Fuller megálmodta a jövőt és, komolyan véve az új fegyvernemet, részletesen kidolgozta milyen további fejlesztésre és taktikára van szükség ahhoz, hogy a tank sikeres legyen.

Eközben Franciaországban

A francia háborús vezetés J. E. Estinee ezredes ötletére, 1915-ben elkezdte egy gyalogsági páncélozott rohamkocsi kifejlesztését, hogy tervei szerint meglepetésszerű támadást mérhessen a nyugati front német állásai ellen. Ez a jármű volt a Char d’Assault Schneider, melyet a brit harckocsikhoz hasonlóan a Holt traktor alvázára terveztek. A tervezés kezdetben nehezen haladt, a Schneider mellett létrehozott Char d’Assault St. Chamond rohamkocsiból is csak 1917-re készült el használható mennyiség.

Char St Chamond tank

« ‹ of 8 › »

A fentebbi képeken a Schneider B16 Saint Chamond harckocsi látható. Vegyük észre a konstrukció alapvető hibáját, miszerint a tank lánctalpa nem fut végig a felépítmény alatt, éppen ezért nem igazán lett volna képes átvergődni egy komolyabb árkon, hiszen „fejjel” beleállt volna a gödörbe. Szakszerűbben, az árokáthidaló képessége, vagyis az, hogy mekkora gödrön képes átjutni, elég szánalmasnak volt mondható.

Ezt leszámítva azért azt kell mondjuk, hogy nem jártak a franciák annyira rossz vonalon. Ha eltekintünk a Saint Chamond életképtelenségétől, akkor azt is vegyük észre, hogy a másik, vagyis a Char d’Assault Schneider konstrukció mind méretében, mind arányaiban abszolút használható konstrukciónak tűnik.

Ez a 2 méter x 2,4 méter x 6,3 méter (szélesség, magasság, hosszúság) mérető tank 8,1 km/h sebességgel volt képes haladni.

Azonban mind a két konstrukciónak akadt egy komoly hiányossága, nevezetesen a nagyon magas súlypont, ami instabillá tette mindkét szerkezetet, ezért mind a két tank a süllyesztőbe került a háború után, annak ellenére, hogy a két típusból a háború folyamán 532 darabot gyártottak.

A sikertelenség azonban nem vette el a kedvüket a fejlesztésektől és megalkották a Renault FT-17-es tankot, melyet elsősorban a gyalogság támogatására szántak.

A7V belső tere

A7V belső tere

« ‹ of 7 › »

Ezt a tankot nevezhetjük az első igazi tanknak, ami már tényleg tankként is néz ki, csak egy kicsiben. Összesen két fős legénység működtette, ám megtalálható rajta már a forgatható lövegtorony illetve a klasszikus hármas tagolás, vagyis a motor-, küzdő-, vezetőtér elrendezés, mely alapvetően fő csapásirányává vált a későbbi fejlesztéseknek. Összehasonlításként nézzük meg a német A7V belső terét, ahol 10 ember munkálkodott egy időben és tegyük fel a kérdést, miért nem működhetett ez hatékonyan.

A tank nem volt kimondottan túlfegyverezve. Kezdetben egyetlen, 37 mm-es löveggel rendelkezett, majd a későbbi modell egészült ki géppuskával. Az egész szerkezetet egy 40 lóerős motor hajtotta. A háború végéig közel háromezer darabot gyártottak belőle és még a németek is használták az elfogott példányokat a párizsi felkelők ellen.

Tehát akármennyire is furcsa, kijelenthetjük, hogy a franciák oldották meg a legjobban a feladatot abban a tekintetben, hogy milyen tankot is kéne nagyobb számban hadrendbe állítani a jövőben. Sőt, a Renault FT-17 csak a jéghegy csúcsa. Franciaország a két világháború között a Szovjetunió után a világ második legnagyobb tankgyártója volt.

Az „armada”

Az FT-17-es könnyű tankon kívül rendelkeztek további tankosztályokkal is. Két alapvető osztályt határoztak meg.

• Gyalogsági tankok, melyeket további három osztályra osztották:
  • Könnyű tankok: amik a gyalogságot támogatták és jobban voltak páncélozva, mint társaik. A könnyű tank ne tévesszem meg senkit. A gyalogsági tankokat úgy tervezték, hogy a gyalogsággal tartsanak lépést. Elsősorban a gyalogsággal haladtak volna. Ide tartoztak a Renault R 35-ös és FCM 36-os tankok.
  • Közepes tankok: amiknek a fő feladata az ellenség vonalának áttörése. Char D1, Char D2, Char B.
  • Nehéz tankok: amik szintén az áttörést segítették. Ebbe az osztályba egyetlen tank a Char 2C tartozott, amiből összesen 10 darabot gyártottak és nyugodtan nevezhetjük szupernehéz tanknak a maga 69 tonnájával és 75 mm-es lövegével.
• Lovassági tankok, amik gyorsabbak voltak gyalogságiaknál és tank elhárító feladatokat is elláttak. Hotchkiss H35
  • Automitrailleuses de Combat, vagyis páncélozott harci tankok AMC 34, AMC 35, SOMUA S35)
  • Automitrailleuses de Reconnaissance, vagyis páncélozott felderítő AMR 33, AMR 35, amiknek kizárólagos feladata a gyors felderítés volt. Ide tartoztak a páncélozott autók és a féllánctalpas járművek.

Somua S35

« ‹ of 20 › »

Ha végignézzük az előző fejezetben Fuller 1919-es tervének főbb elemeit, akkor láthatjuk, hogy az ott felsorolt recepthez a franciák szorgosan előállították az alapanyagokat. Vagyis nem végeztek félmunkát. Volt gyors tankjuk, jól páncélozott tankjuk, nagy tűzerejű tankjuk, mindenük. Sokkal, de sokkal több tankosztályuk, mint az 1939-es német hadseregnek.

Csak összehasonlítás képpen: a német haderő Franciaország megtámadásakor összesen három harckocsi típussal rendelkezett: két könnyű, egy közepes, ám egyik sem rendelkezett 75 mm-es löveggel és többségük nem volt képes átütni a Char B1-es 40/60 mm-es páncélzatát. Ám erről majd később lesz szó.

Azt nem tudom, hogy a franciák nyomon követték-e Fuller munkásságát, de jogosan adódik a kérdés, hogy akkor a Második Világháború Franciaország lerohanása fejezet alatt miért nem olvashatunk hatalmas tankcsatákról és miért szaladtak át a német páncélosok a francia haderőn, mint kés a vajon?

Az ok nem triviális, ezért a részletekben kell keressük az ördögöt. A franciák alapvetően nem önálló egységként tekintettek a páncélos haderőre, hanem mintegy merevítést illesztették be a hagyományos gyalogság mellé.

Ha jobban megnézzük az egyes osztályokat, világossá válik, hogy hol a hiba a gépezetben. A német támadásnak leginkább ellenálló egységek, vagyis a jól páncélozott egységek akkor léptek volna támadásba, ha Fuller terveinek megfelelően a gyorsan mozgó lovassági tankok megbénítják az ellenfél logisztikáját.

Vagyis a lendületben lévő támadó haderő részeként a gyalogság oldalán haladva akadályozták volna meg, hogy a védekező haderő újraszerveződjön és komoly ellenállást fejtsen ki. Ebből kifolyólag a gyalogsági tankok mozgékonysága nem volt megfelelő, hiába volt a páncélzatuk és tűzerejük jobb, mint a német támadóké. Ezen páncélos haderőket nem lehetett gyorsan átcsoportosítani.

Azaz hiába voltak a francia tanok mind számban, mind minőségben jobbak a német támadó hadsereg tankjainál, a koncepció, ahogy a tankosztályokat kitalálták és elhelyezték, nem volt megfelelő.

Azt, hogy mennyire másképpen is alakulhattak volna az események Charles de Gaulle bizonyította fényesen, amikor is az általa vezetett tankok segítségével sikeresen megállított, sőt visszavonulásra kényszerített német csapatokat.

Rés a pajzson

A Maginot Vonal

A franciák bevehetetlennek hit erődrendszere

« ‹ of 3 › »

Miért vétettek ekkora hibát? Egyszerű. Franciaország szemszögéből az I. Világháború a következőképpen nézett ki dióhéjban. Beássuk magunkat, ellenállunk, kivéreztetjük az ellenfelet, ellentámadunk.

A beásásra pedig a receptjük a Maginot Vonal volt, ami egy föld alatti alagutakkal összekötött erődrendszer volt, melyet a háború után azonnal elkezdtek építeni időt, energiát és pénzt nem kímélve.

Ez az erődrendszer biztosította volna Németország kivéreztetését, hogy aztán a fentebb részletezett támadó tankosztályokkal kényelmesen bevigyék a kegyelemdöfést.

Ám arra a sors fintora, hogy pont arra nem számítottak, ami a tankokat is életre hívta: a haditechnika rohamos fejlődésére, ami nagyon gyorsan tette elavulttá ezt a stratégiát.

folyt. köv.