Címke: Sztálin

ZiS-151, az orosz koppintás

Jármű neve: ZiS-151

Haderő: Szovjetunió

Típusa: Általános célú teherautó

Méretarány: 1:35

Makett gyártója: Zvezda 3541

Bevezető

Ebbe a makett építésbe azért fogtam bele, mert amikor elkezdtem építeni az amerikai CCKW típust, jöttem rá, hogy az oroszok valószínűleg pofátlanul lemásolták a Kölcsönbérleti szerződés keretei belül kapott teherautókat.

Tehát egy olyan makettel volt dolgom, amely nem illik bele az eddigi makettek sorába és nem is annyira tetszett a formája az építés elején. Később, hogy az lenni szokott, azért változott a helyzet és megláttam a szépségét.

Mondhatnánk, hogy a teherautó az teherautó és nem lehet újat kitalálni, de azért, ha megnézzük a II. Világháború idején született német, angol, francia megoldásokat, láthatjuk, hogy markáns eltérések tapasztalhatóak. Igaz, közvetlenül a háború után mindenki kísértetiesen hasonlót gyártott, mint az amerikai megoldás. Ennek nyilván az a kézenfekvő oka, hogy az amerikaiak eltalálták a megfelelő arányokat és „nyerő csapaton ne változtass” elvet követve senki sem akarta feltalálni a spanyolviaszt.

Please accept YouTube cookies to play this video. By accepting you will be accessing content from YouTube, a service provided by an external third party.

YouTube privacy policy

If you accept this notice, your choice will be saved and the page will refresh.

A járműről

A ZiS-151-es egy általános célú teherautó, melyet a Szovjetunió 2-es számú ‘Zavod Imeni Stalina’ gyárában (magyar fordításban: A gyár, amit Sztálinról neveztek el) készült 1947-1958-ig. Később a gyárat átnevezték Zavod Imeni Likhacheva -ra. Hogy még pontosabbak legyünk, visszanevezték, ugyanis a gyár 1927-ben, mint az első nemzeti autógyár Ivan Likhachov vezetése alatt állt, így 1956-ban Nikita Khrushchev a Sztálin kultusz felszámolása keretein belül visszakeresztelte.

Ez lett az első összkerék meghajtású szovjet teherautó, mely felváltotta a II. Világháborúban az Amerikából importált Studebaker US6-as teherautót és a korábbi ZiS-6-ost. A korai változatokon a kabin fából készült, melyet később fémre cseréltek. Tízezer készült különböző fromákban, illetve ez a teherautó lett az alapja a BM-13-as Katyusha rakéta-sorozatvetőnek (Sztálin orgona).

Két ismertebb variációja a páncélozott gyalogosszállító BTR-152 és a BAV 485 mentőautó.

1958-ban a ZiL-157 váltotta a típust, melynek eltérő gallyrácsa és dupla hátsó kerekek helyett egyetlen, szélesebb futófelületű kereket kapott. Ettől függetlenül mindkét típust gyártották 1966-ig.

A ZiS-151 licenszét 1956-ban a Kínai Népköztársaság is megvásárolta és CA10-es néven, annak felújított CA30-as verzióját egészen 1986-ig gyártotta.

ZiS-151
ZiS-151
« of 8 »

Technikai paraméterek:

Hosszúság 6,93 m
Szélesség2,32 m
Magasság2,74 m
Tömeg 5,5 t
Műszaki adatok
MotorZiL-121
92 LE (69 kW)
FelfüggesztésLengőkar és laprugó
Sebesség40 km/h

A makettről

Ahogy a bevezetőben írtam, ez a makett minden szempontból kilóg abból a témakörből, melyben tevékenykedek, ám mégsem. Ugyanis igaz, hogy papíron 1947-es, tehát II. Világháború utáni, ám valójában egy 1941-es teherautó másolata, melyet nagyon rafináltan megtartottak maguknak az azt követő időszakban is anélkül, hogy licenszelték volna az amerikaiaktól.

A makett Zvezda gyártmány. Jómagam szeretek orosz vasakat Zvezda-tól beszerezni, mivel teljesen összhangban van a makett és valós megfelelője. Ebből következik, hogy nem szoktam olyan nagyon sokat várni egy Zvezda makettől, ám itt nagyon kellemes csalódás ért.

A makettről tulajdonképpen semmiféle negatívumot nem tudok elmondani, talán három dolgot emelnék ki.

Nincs motor a motortérben. Ez talán egy kicsit rossz érzéssel tölthet el minket, merthogy az alváz és a futómű kidolgozottsága hibátlan, a hátsó kerekek forognak, az első kerekek meg oldal irányban elfordulnak a távtartó segítségével. A motor olajteknője még megvan, vagyis alulról nézve nem feltűnő a dolog, és nem is nyitható a motorháztető.

A hűtőrács nem rács és ráadásul elég csúnyán van kiöntve, vagyis meg kellett dolgozni szikével, de igazán el tudtam volna képzelni egy igazi rácsot.

Végül negatív vonásként megemlíthető a vezetőfülke hátsó ablakán található rács, melyet tulajdonképpen fotómaratással kellett volna megoldani, mivel a műanyag alkatrész nagyon sután fest. Szerencse, hogy annyira nem látható.

Ezeket leszámítva teljesen meg voltam elégedve, az elemek pontosan illeszkedtek, a fából készült elemek faerezete káprázatos. A gumikerekek gumik, amit azért én le szoktam festeni, hogy szürkébb árnyalatot kapjon.

ZiS-151
ZiS-151
« of 12 »

Felhasznált színek/pigmentek:

AlapozásSteel RedGunzeH38
AlapszínGreen FS 34102GunzeH303
Gumi felületekAntracitRevell9
Fa felület (Plató)Wood Brown + Dark YellowGunzeH37+H403
ÜlésRLM79 Sandy BrownGunzeH66
Fémes kopásGun MetalAK798
BemosásRaw UmberWinsor & Newton35
Kosz, Sár, RozsdaEuropian Earth/Dark Earth/Medium RustAK pigment
Fényes lakkClearRevell1
Matt lakkClearRevell2

Összefoglaló

Mindent egybevetve örülök, hogy megépítettem. Nem ő volt az utolsó teherautó. Vele párhuzamosan készült a GMC CCKW. Az biztos, hogy várakozik még teherautó abból a korszakból, vagyis a német megfelelők is el fognak készülni, és nagyon szemezek a KRAZ 255-ös típussal, bár az már abszolút túlmutat a II. Világháború időszakán.

5. rész – Szovjetunió, a vesztes győztes

A rosszul időzített kapituláció

A cári Oroszország a későbbi győztesek oldalán száll be az I. világháborúba, ám a háború egyáltalán nem használt a belülről korhadó ország stabilizálásában. II. Miklós cár annak reményében indul neki a háborúnak, hogy egy dicsőséges győzelemmel megszilárdítja a hatalmát és a győzteseknek járó erőforrásokból profitálhat.

Nem is tévedhetett volna nagyobbat, ugyanis 1917-re a belső elszegényedés fenntarthatatlanná teszi a háború folytatását és lángra robbantja a forradalmat, melynek következtében először csak a hatalmát, majd a kommunista erők hatalomra jutásával, életét is elveszíti.

Az orosz csapatokat 1917 március folyamán kivonják a frontról, majd kezdetét veszi az 1922-ig tartó polgárháború és intervenció. Mivel az antant hatalmak nem voltak egységesek, mennyire támogassák a bolsevik erőkkel szemben harcoló, demokratikus átalakulását támogató erőket, ezért a külső segítség 1920-ban elapadt, és kommunista átrendeződés nyert.

Ezen okok miatt teljesen érthető, hogy Oroszország a háború évei alatt nem erőltette a tank fejlesztését túlzottan. A tradicionálisan emberi erőre építi stratégia részben szükségtelenné tett ilyen jelegű eszközök használatát. Az ország ipari fejlettsége pedig egyenesen lehetetlenné tette a komolyabb fejlesztéseket.

Egyetlen fejlesztési ágat, a Tsar tankot említhetjük meg, melyen 1914-15-ig dolgoztak, és a legnagyobb jóindulattal sem lehet igazából tanknak nevezni ezt a túlméretezett triciklihez hasonlító szerkezetet.

Tsar tank

Gondolom, senkit nem lep meg, a terv abszolút kudarcnak bizonyult, miután menthetetlenül beragadt egy gödörben.

A polgárháború alatt szintén érhető okokból nem foglalkoztak tankok fejlesztésével, csupán az intervenciós csapatoktól zsákmányolt Mark V-ös tankokat használták fel. A Mark V-ös tankok mellett szert tettek még a korábban bemutatott francia Renault FT-kre és brit Austin páncélozott autókra.

Az első szovjet tank a T-18 lett (másik nevén MS-1), ami egy koppintása a francia Renault FT tanknak egy erősebb toronnyal és jobb felfüggesztéssel.

T-18
« of 2 »

Meglepő szövetséges

A lényeges fordulat 1926-ban következett be, amikor is a frissen formálódott és a nagyhatalmak által nem elismert Szovjetunió titokban megköti Németországgal a Rapalloi szerződést. Ez egy titkos együttműködés alapjait teszi le, melyben többek között a Szovjetunió területet biztosít országa területén, az Ural hegység közelében egy tank iskola számára.

Ez a megfelelően sejtelmes név valójában egy olyan fejlesztői komplexum neve volt, ahol a Szovjetunió és a vesztes Németország az Antant hatalmak árgus szemei elől elrejtve fejleszthették tankjaikat.

A húsz évvel később zajló események elég furcsává tehetik, hogy hogyan születhetett meg ez a döntés, ám Németország akkor még komolyan tartott, hogy a Versilles-i békeszerződés megszegése komoly következményekkel járhat számukra. Más részről sem akkor, sem a Szovjetunió megtámadásánál nem vették komolyan a Szovjetunió katonai erejét.

A dolog pikantériája, hogy az orosz stratégák valóban beleláthattak a későbbi ellenség haditechnikai fejlesztésibe. Gondolhatnánk ugyanis, hogy ez a közös együttműködés azért megfelelő gyanakvással és titkolózással párosult, de valóságban annyira nem. Például a szovjet hadvezetés a német megszállás elindulásával kereste azt a nehéz  tankot a harctereken, aminek fejlesztését itt láthatták, és amikor nem látták nyomát, nagyon elcsodálkoztak és arra gondoltak, a fejlesztéseket nem itt folytatták tovább. A valóság ennél sokkal banálisabb volt, a német hadvezetés nem hitt a nehéz tankokban, ezért valóban nem is fejlesztettek ilyen tankokat a háború korai szakaszában. Ám erről részletesen majd később, amikor Németország fejlesztéseivel foglalkozunk.

Minden esetre a Szovjetunió is nagyon sokat profitált ebből az együttműködésből és hatással volt a közös munka, a pár évvel később kezdődő komoly iparosításra. Az MS-1-re építve 1929-ben alapítják meg a Vörös Hadseregen belül a páncélos parancsnokságot, melyre a páncélos hadviselés módjának kidolgozása hárul.

A tankok fejlesztésének feladatát az 1928-ban alakuló Harkov Vasút Gyár (KhPZ) kapja. Első fejlesztésük a T-12-es, ami szintén az FT másolata. Általánosan elmondható, hogy a szovjet fejlesztőmérnökök nem akarták feltalálni a spanyolviaszt, csupán egy működő példányt próbáltak meg az orosz viszonyoknak megfelelőbb módon lemásolni. Ezt a hozzáállást a német fejlesztőmérnökök hihetetlenül lenézték és még akkor sem voltak hajlandóak lemásolni a T-34-es tank bizonyos elemeit, amikor már nagyon rosszul mentek a dolgok, de erre majd később térünk ki.

Egyébként egy erősen központosított, parancsuralmi rendszerben, amilyen a sztálini Szovjetunió volt, nem is volt helyen nagy ötleteknek, ugyanis abból nagy felsülések lehetnek, ami után könnyen egy szibériai táborban találhatta magát a mérnök.

A T-12-es modellt követte a T-19 és a legvégén a T-24, ami a végső, kijavított verziója volt az előző verzióknak. Ennek ellenére fő felhasználási területe a katonai parádékon való megjelenés maradt, komolyabb számban nem gyártották őket. Összességében a T-24-es nem volt sikeres, ám meglepő helyről érkezett a segítség az amerikai John Walter Christie személyében.

T-24
Copyright: Kharkiv MOROZOV machine-building design bureau
« of 6 »

Az amerikai zseni

John Walter Christie 1865-ben született és foglalkozott gőzgépekkel, hadihajókkal, benzinüzemű motorok fejlesztésével és mindenféle járművel. A kor kiemelkedő konstruktőre volt, ám mint ahogy az lenni szokott a hasonló zsenikkel, nem értékelték kellően tudását. Így, amikor 1928-ban megmutatta az amerikai hadseregnek M1928 Christie/T3 prototípusát, mely felfüggesztése segítségével kereke segítségével 68, gumikerekeivel 112 km/h-val tudott haladni, kinevették. Gondoljunk bele, akkoriban még a versenyautók sem igen érték el ezt a sebességet, nemhogy 9 tonnás tankok. Mivel az amerikai hadsereg hallani sem akart ilyen hóbortos ötletről, ezért nem is lett volna folytatása a történetnek, ha a Szovjetunió nem látja meg benne a fantáziát és nem importál pár darabot, mint mezőgazdasági traktort, az Egyesült Államokból.

Christie T3E2 tank
« of 7 »

Christie felfüggesztésének megszerzése után elkezdődik 1931-ben a BT tankszéria fejlesztése. Ez egy könnyű tank, mely nagyon gyors és jól boldogul a nehéz terepen. A Christie felfüggesztés lényege, hogy a korábban bevett gyakorlatként alkalmazott kis görgőket kicserélik nagy futógörgőkre, melyek optimálisabban osztják el a súlyt a lánctalpon, továbbá a felső görgők feleslegessé válásával a lánctalp a futógörgők felső részén futnak vissza. (A Christie-féle felfüggesztésre később részletesebben lesz szó). Összességben a rendszer előnye a kisebb súly, jobb terepjáró képesség.

A szovjet mérnökök az ölükbe hullott Christie felfüggesztés mellett importálnak még brit Vickers 6 tankokat is, melyekből a T-26-os modellt fejlesztik ki. Miután sikeresen tesztelik a Vickers 6-ot, párhuzamosan kezdik fejleszteni a T-19-es modellel. A T-26-os tankból 50 különböző variációt készítenek és 23 változtatást eszközölnek az eredeti tervekhez képest. Mondhatjuk, hogy ezt a tankot választják a fő fejlesztési irányként a két világháború között.

Ezen tankok mellett még elkezdik fejleszteni a T-28-as, többtornyos tankot. A fő torony mellett még két kisebb torony kapott helyet a tank elején, melybe leginkább géppuska kapott helyet. A több tornyot leginkább a koaxiális (vagyis a fő löveggel egy irányba mutató tengelyű) géppuska elhelyezésem illetve a homlokgéppuska tette szükségtelenné.

A T-28-ast közepes tanknak szánják és 1933 és 1941 között 503 darabot építenek Fejlesztését a  Finn-Orosz háború alatt kezdik ám fény derül az elégtelen páncélzatára, amit 50 mm-ről 80 mm-re növelnek. A finnek 200 darabot lőnek ki „Sztálin háromfejű szörnyei”-ből. A megnövelt páncélzattal sikeresen törik át a Finn Mannerheim védelmi vonalat. A német offenzíva éppen akkor éri őket, amikor a T-28-os tankokat átépítenék, ezért nagyon sok megsemmisül a harcok első hónapjaiban.

A páncélosok variációt tovább bővítik a brit Carden Loyd tankette cégtől 1930-ban vásárolt licensz alapján épített T-27-es tankokkal, melyeket főleg felderítési célokra használtak volna.

A tankból több variációt is készítenek T-33, T-37,T-38. Érdekes megemlíteni, hogy a T-27-es légi szállítását is megoldják úgy, hogy egy bombázó alá rögzítik. A T-37A-t már nagy számban gyártják és részt vesz Lengyelország megszállásában és Finn-Orosz háborúban.

A T-35 a T-28-as nehezebb változata lenne, ami a frontvonal áttörését oldaná meg, ám a Spanyol polgárháborúban szerzett tapasztalatok alapján az orosz mérnökök rájönnek, sokkal erősebb páncélzatra. Ez alapvetően határozza meg a későbbi fejlesztéseket.

Ügyes másolatok, Sztálini megtorlás dicséretként

Tehát 1930 és 1940 között a fejlesztések 97%-a valamilyen más forrásból származó tank feljavított változata, ahol általában a tűzerő növelésére helyezték a hangsúlyt. Ennek gyümölcseként 1935-re elmondható, hogy Szovjetunió egy polgárháború utáni hányattatott történelmi időszak után több tankkal rendelkezik, mint a világ valamennyi hadereje együttvéve.

Ám ekkor Sztálin a paranoiájától vezérelve tisztogatást rendel el, melynek következményeként 54 ezer tisztet gyilkoltat meg, aminek eredményeképpen az addig összegyűjtött tapasztalatok tiszte teljesen elvesznek, illetve a tankok előállítása drámaian lecsökken.

A1E1 Vickers Independent, a T-28-as alapját képező brit tank

« of 23 »

Ennek ellenére a II. Világháború kitörése után talán azért tud nagyon hamar magára találni a haderő, mert az alapok jók. Annak ellenére, hogy az I. Világháborúban nem szereznek közvetlen tapasztalatokat a páncélos hadviselés terén, nagyon jól választanak bele a többi nagyhatalom katonai fejlesztéseibe és nagyon jó hatásfokkal teszik azt sajátjukká.

Talán két fő csapásvonalat emelhetünk ki. A BT szériának köszönhetően kapnak egy olyan tank alvázat, ami egyáltalán nem avul el. Az 1928-ben Christie által megálmodott design 1940-ben is újszerűen hat, és kombinálva a későbbi innovációkkal, ami a háború végéig a legkorszerűbb marad.

A T-28-as és T-35-ös, valamit a II. Világháborút megelőző konfliktusok segítségével rájönnek, hogy szükségük lesz nehéz tankra, ami életre hívja a KV tank szériát (erről majd később lesz szó). Ennek azért van jelentősége, mert a Német hadsereg például nagyon későn ismeri fel, hogy a gyorsan haladó tankok mellett szükséges valahogy elpusztítani az ellenfél tankait, ami nagy tűzerő nélkül nehéz és megtörheti a támadás lendületét.

Összefoglalva elmondhatjuk, a Szovjetunió esetén igazolódott leginkább a mondás, aki később fejleszt, az jön ki a legidőtállóbb megoldással. A következő részben ellátogatunk az Amerikai Egyesül Államokba, kik azok akik tudatosan döntöttek úgy, nincs szükségük tankokra.

Folyt. köv.