Régebben épült ez a Tigris, amikor még nem indítottam el ezt a weboldalt. 1/72-es, Revell makett, és nem tervezetten épült.
Történt, hogy a haverokkal tartottunk egy közös makettező napot, hogy belekóstolhassank makettezésbe. Én ezt a Revell makettet vettem le a polcról hirtelen.
Ha majd megépül egy nagyobb verzió, készül róla részletes cikk.
Addig csak álljanak itt a végeredményt mutató képek.
A cikksorozat eddigi részeiben megismerhettük azt a folyamatot, mely a két világháború között az egyes nagyhatalmaknál lezajlottak és aminek eredményeként mindenki megpróbálta használható fegyvernemmé kovácsolni a harckocsit.
Emlékeztetőül, eddig azzal foglalkoztunk, hogy mi történt a két világháború között. Fontos észrevenni, hogy ezen fejlesztések afféle tapogatózások voltak minden nemzet részéről, és az 1919 és 1930-as évek végéig elkészített tankok végül nem kerültek fel a történelem lapjaira.
Ha valaki laikusként azt hallja, hogy Németország és tank, akkor ezt a két fogalmat azonnal összekapcsolja, mert a II. Világháborút valahol a német tankok rémképe uralta. Ez azonban csak részigazság. A valóság, ahogy lenni szokott, sokkal izgalmasabb.
Az I. Világháború 1918 november 11-én, a Német Császárság vereségével ér véget. A háború rengeteg áldozatot követelt mindkét oldalon. A rövid háborúnak indult esemény 65 millió áldozatot követelt és a végén minden fél csak arra törekedett minél kisebb időegység alatt a lehető legtöbb embert pusztítson el a másik oldalon.
A Német Császárság 1918 november 22-én meg is szűnik, az ország destabilizálódik. A világháború megítélése nem egységes a németek részéről. Van egy jelentős réteg, melynek politikai meggyőződése, hogy a háború mérlege éppen a javukra billent, megnyerhették volna, csak hátba támadták őket belső erők.
Az I. Világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések eredménye képpen az újjá alakuló Németország komoly megszorításokat kap, melynek fő területe a hadsereg. Éppen ezért komoly kihívást jelent a hadsereg újraszervezése, hiszen bizonyos fegyvernemek fejlesztését a szerződés megtiltja.
Az I. Világháború végén a német fél is, mint az összes többi hadban álló nemzet kétségbeesetten kereste azt a csodaszert, ami elbillentheti a mérleget.
Nem ők voltak azonban az elsők, akik rájöttek a megoldásra. A háborúban elsőként a brit haderő vetette be tankját, amitől a németek először halálra rémültek, ám a hatás gyorsan elmúlt. Mivel a kezdetleges angol tank páncélzata elég vékony volt, elég volt páncéltörlő lőszerrel ellátott puskát beveti, ami megfelelő távolságból könnyűszerrel hatástalanította azt.
Ám az angol tankok megjelenésével ők is szükségét érezték, hogy legyen tank a fegyvertárban, ezért 1916 szeptemberében életre hívta a Allgemeines Kriegsdepartement, Abteilung 7 Verkehrswesen vagyis a (Általános Harci részleg, 7-es Szekció, Szállítás) nevű csoportosulást, melynek célja egy működő tank kifejlesztése.
Az irányításért Joseph Vollmert, a kor autótervezőjét tették felelőssé, aki szintén az amerikai Holt traktorból indult ki. A végeredményképpen született A7V tank 1917 szeptemberében látott napvilágot, ám nagyon nagy sikert nem aratott a harctéren.
Éppen ezért közvetlenül a háború után nem ez a fegyvernem volt, melynek gyártásába azonnal belekezdtek. Nem is kezdhettek, ugyanis a Versaillesi béke ezt határozottan megtiltotta számukra.
Annak ellenére, hogy a német haderő nem volt maximálisa elragadtatva az eddig megjelenő tankok láttán, azért azt határozottan megértették, hogy a jövőben ez egy hangsúlyos fegyver lesz.
Azonban van egy lényeges különbség a brit és a német gondolkodás között. A brit hadvezetés ugyanis előbb látta meg a tankot, mint lehetséges fegyvert, amely után keresték a benne rejlő lehetőségeket, míg a német hadsereg a háború végóráiban jött rá arra, hogy a hadsereg nagy tömegebe szervezésénél jóval hatékonyabb kisebb, önállóan cselekvő különítményeket, rohamcsapatokat bevetni.
Nem véletlen, hogy a Második Világháborúban nagyon sok eszközük kapta a „Sturm”, vagyis roham kifejezést. Ezen harcmodor támogatásához kerestek tehát eszközöket, vagyis a britektől eltérően ők nem a gombhoz varrták a kabátot, hanem fordítva.
Ám mit lehet tenni, ha a győztes hatalmak megtiltják annak a fejlesztését, melyre a következő háborús stratégiánkat szeretnénk építeni? Természetesen a legtriviálisabbat: el kell rejteni valahogy.
1919 után a németek még közel sem voltak olyan magabiztosak, nem merték nyíltan semmibe venni a békeszerződést, ezért több irányba indultak el. Egyik eszközük a német nyelv „szépségét” kihasználva a nevekkel történő maszatolás.
Ha egy francia tiszt annak idején rábukkan a tank kifejezésre, akkor biztosan kiborult volna a bili, ám ha azt olvasta, hogy Sonderkraftfahrzeug (különleges gépjármű) vagy még inkább annak rövidítését: Sd. Kfz., akkor gondolhatta azt, hogy az annyit tesz: savanyúkáposzta.
Vagyis a németek azzal együtt, hogy nagyon tudatosan elkezdték kialakítani az új fegyverek osztályozását, ezt Sd. Kfz. számozással tették, vagyis 0-99 vontató, 100-199 harckocsi, rohamlöveg, 200-299 felderítő- és lövészpáncélos, 300 felett aknafelszedő és teherszállító.
Tehát ha ezt egy beavatott ember látta, rögtön tudta, milyen harci eszköz készül a hadsereg számára.
A másik módszer, ha nem is a saját országunkban foglalkozunk azzal, ami tilos. Az I. Világháború vesztesei közé sorolható a cári Oroszország, mely ugyan a szövetségesek, vagyis a győztesek oldalán fejezte be a háborút, azonban nem bírt végig a háborúban maradni.
Nem kis mértékben a németek ténykedésének köszönhetően (ám ez egy másik történet) kényszerű békét kötöttek a forradalom kirobbanása után, ami számukra nagy veszteségeket okozott. Jelentős területeket csatoltak el a breszt-litovszki békeszerződés következtében, melyet a bolsevikok gyorsan elfogadtak, mivel fontosabbnak tartották a hatalmuk megszilárdítását, mint azt, hogy eredménnyel zárják a háborút.
Vagyis mind Németország, mind a Szovjetunió rossz szájízzel zárta az I. Világháborút, ezért úgy látszott a 20-as évek elején, azonosak az érdekeik. Ennek fényében 1922 április 16-án megkötötték a rapallói szerződést.
A szerződés nyilvános, gazdasági együttműködésen túl, titkos, katonai együttműködést is tartalmazott, melynek értelmében Németország Oroszország területén belül, Kazan közelében katonai kutatótelepet létesíthetett.
A telep 1926-tól 1933-ig működhetet, ahol Németországnak lehetősége nyílt kipróbálni és fejleszteni tankjait úgy, hogy arról a szövetségesek nem szereztek tudomást.
Itt olyan tankokat alkottak, mint a Grosstraktor, Leichttraktor, illetve Neubau-Fahrzeug. E mellett például itt dolgozták ki azokat a tank taktikákat, melyeket például Heinz Guderian sikeresen bevetett.
A képeket nézve azonban könnyen észrevehetjük, hogy ezek a tankok nem azok a tankok, melyekkel a német hadsereg 1939-ben elindult hódító útjára. Ezen tankok a Neubau-Fahrzeug kivételével, melyet bevetettek Norvégiába és ott is hagytak, nem jelentek meg hadszíntéren. Ezen tankok teljesen kísérleti jellegűek voltak. Külső megjelenésük az I. Világháborús megjelenést idézi, oldalukon végigfut a lánctalp, nagyok, terepjáró képességük ránézésre is rossz.
1931-ban a német hadvezetés, valószerűsíthetően a felgyűlt tapasztalatok alapján letette a voksát két tanktípus mellett. Az egyik befutó a 75 mm-es löveggel szerelt közepes tank, a másik a 37 mm-es könnyű tank lett. A könnyű tank alvázaként a brit Carden Loyd tank alváz szolgált.
A fejlesztés Landwirtschaftlicher Schlepper vagy rövidítve La. S. vagyis Mezőgazdasági vontató néven futott, ugyanis Németország 1931-ben még mindig nem szeretett volna szerződést szegni. Később megkapta a tank a Panzerkampfwagen (PzKpfw vagy PzKw) vagyis a páncélozott harci jármű nevet, ami még mindig elég sejtelmes.
Érdemes megjegyezni, hogy ezt a fejlesztést már nem a Szovjetunió szeme láttára a kazani telepen tették, vagyis tudatosan, vagy véletlenül nagyon sikeresen megtévesztették a szovjet hadvezetést, akik úgy gondolták, látták, milyen német tankokkal fognak találkozni a németek részéről, ha arra kerül a sor. Éppen ezért érte váratlanul őket a teljesen más tankokból álló panzer haderő.
A Szovjetunió megtámadása után keresték is a harctéren az általuk látott Neubau-Fahrzeug méretű és fegyverzetű tankot, de hiába, mert annak fejlesztését leállították.
Az első működő könnyű tank 1934-ben lett kész, és az új kormányzat azonnal rendelt 150 darabot. Később, a spanyol polgárháborúban nyilvánvalóvá vált, ez a tank nem lesz elég a harctéren alulpáncélozottsága miatt.
Egyértelmű volt, hogy a következő tanknak nagyobbnak, jobban páncélozottnak és jobban felfegyverezettnek kell lennie. A második generációs tank, a PzKpfw II már 50%-al nehezebb lett. Kapott egy 20 mm-es tankelhárító fegyvert, illetve páncélzata helyenként elérte a 30 mm-et.
A Panzer II így már elég hatékony fegyvernek bizonyult a gyalogság ellen, azonban sebezhető maradt tankelhárító fegyverek és más tankokkal szemben. Ennek ellenére a típust 1941-ig gyártották és 4000 darab készült el.
Ami némileg segített Németországon, az az, hogy Csehszlovákia bekebelezése után az ölükbe hullott a Csehszlovák tankgyártó kapacitás és két igencsak használható tank, a Skoda LT-35 és a TNHP. Fontos megjegyezni, hogy a nagyhatalmakon kívül egyedül Csehszlovákia tudott a kor követelményeinek megfelelő tankot gyártani.
Ezen tankokat a német hadsereg azonnal magáévá tette Pz.Kpfw. 35(t) és Pz.Kpfw. 38(t) néven, ahol a (t) jelöli a Tschechoslowakei vagyis a Csehszlovákia eredetet.
A Panzer 38(t)-ről egyébként fontos megemlíteni, hogy nagyon sok önjáró löveghez elhasználták alvázként. A közhiedelemmel ellentétben látható, hogy a német páncélos fejlesztés közel sem volt annyira átgondolt, mintsem néha szerencsés véletlenek eredménye.
Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a kezdetben összeharácsolt járművek később valószínűleg hátrányt jelentettek, mint előnyt, de erről majd később.
A spanyol expedíciós haderő tapasztalatiból kiindulva a német hadvezetés mégiscsak felmelegítette a nehéz tank fejlesztését. Az egyetlen addig elérhető nehéz tankjuk a Neubau-Fahrzeug (NbFz), amit elsősorban propaganda célokra használtak, és azt tudták, nem való harctérre, ám az ott felgyűlt tudás alapján elkezdték tervezni a PzKpfw III és PzKpfw IV-es modelleket.
A baj csak az volt, hogy mind a két tankot rövid csövű fegyverekkel szerelték, vagyis a III-as modell már elkészülte pillanatában is csak parancsnoki tanknak volt igazán jó.
A gyártással sem álltak valami jól, ami csak 1939 októberében állt be teljes kapacitással. Lengyelország lerohanásához csak néhány darab állt rendelkezésre, míg Franciaország megtámadásánál körülbelül 350 darabot tudtak bevetni az E variánsból.
A német harckocsi fejlesztés útja tehát rögös. Kezdetben nehezítette a békeszerződés, nem indulhatott el azonnal az I. Világháború után. A fejlesztések, ugyanúgy, hogy a többi nemzetnél útkereséssel kezdődtek, majd átvett módszerek alapján folytatódtak.
Jó viszonyuk a Szovjetunióval az 1930-as évekig segítségükre voltak, ráadásul össze is zavarták a szovjet hadvezetést, ám a spanyol polgárháború rámutatott arra is, hogy a fegyverkezés iránya részben rossz.
Általános nézet, hogy a spanyol polgárháború nagyon fontos felkészülési lehetőség volt Németország számára. Ez valóban így van, ám azt is tegyük hozzá, hogy Adolf Hitler hatalomra jutása után megegyezik a hadsereg vezetőivel, hogy megad minden támogatást, cserébe 1942-ig nem bocsátkozik fegyveres konfliktusba.
Vagyis a spanyol polgárháborús felkészülés után a német haderő nem kapott időt arra, hogy a megszerzett tapasztalatokat átültesse a gyakorlatba. Azaz a haditechnikájuk kipróbált, de elégtelen volt, hiányoztak a jól páncélozott, nagy tűzerejű tankok, melyet a háború lején, részben a Szövetségesek felkészületlensége miatt tudtak kompenzálni, ám ez idővel megbosszulta magát.
Viszont azt is vegyük észre, hogy Németországot valahol nem véletlenül tekintjük a páncélos hadviselés kitalálójának. Ha hibás is ez az elgondolás, annyi igazság van benne, hogy Németország volt az egyetlen nemzet a két háború között, aki elindult egy irányba a tankok fejlesztését követően, majd újraértékelte a helyzetet a spanyol polgárháborús használatuk során,így felismerve a fegyver hiányosságait, újabb szintre emelte azokat.
Vagyis a győztes hatalmak, Franciaország és Nagy-Britannia de még az Szovjetunió is elkövette azt a hibát, hogy a megálmodott tankarzenál fejlesztését és legyártását 1920-30-as között befejezte. Azt hitték, végeztek a feladattal, feltöltötték a hadsereget tankokkal úgy, hogy az rendelkezésre áll, ha szükség lesz rá.
Éppen ezért érte őket hideg zuhanyként a németek magasabb szintre emelt Panzer III-as és Panzer IV-es tankja, melyek egy generációval lekörözték őket, mivel frissen gördültek ki a gyárból.
Végezetül az utolsó fejezetben megnézzük azokat, akik még beszálltak a tankok fejlesztésébe, ám ők nem gyakoroltak ezzel hatást az elkövetkező háború menetére.
folyt. köv.
Fegyver neve: Sd. Kfz. 186 JadgTiger
Haderő: Harmadik Birodalom
Típusa: Tankvadász
Méretarány: 1:72
Makett gyártója: Trumpeter 07273
A tankok egy olyan fegyvernem, mely az I. Világháborúban született, a két világháború között fejlődött, de végleges formáját a II. Világháborúban kapta. Ezen belül is egy külön család a tankvadászok családja, mely olyan speciális fegyvernem a páncélozott járműveken belül, melyet kimondottan a tankok megjelenése hívott életre. Még ennél is különlegesebb ezen belül a JadgTiger, mely a végletekig tolta a határokat. Annak ellenére, hogy már egy tévútnak bizonyult, mégsem mehetünk el mellette, mert életképtelen volt ugyan, de mérnökileg tekintélyt parancsol.
Hivatalos nevén Panzerjäger Tiger Ausf. B, vagyis Páncélvadász Tigris B verzió, mely a Tigris II, vagyis pontosan a Panzer VI B alvázára épült. A német tankok fejlesztéshez használt jelölés alapján Sd. Kfz. 186. 71 tonnájával a legnehezebb páncélozott harci jármű, mely a II. Világháborúban szolgált.
Fegyvere a 128 mm PaK 44 L/55 löveg, mely képes volt bármilyen szövetséges páncélozott jármű elpusztítására annak hatótávolságán kívül. Túl későn és túl kis számban állt szolgálatba ahhoz, hogy bármilyen hatása is legyen, ám szolgált a Keleti- és Nyugati-Fronton is. Összesen 150 darabot rendeltek belőle, melyből 70-88 darabot gyártottak le. Összesen három példány létezik napjainkban, melyek múzeumban láthatóak.
A Stug III, Marder I, Marder II és Marder III sikerein felbuzdulva a német hadvezetés úgy döntött, hogy egy meglévő tank alvázát veszi alapul. A tankvadász fegyvernem lényege hogy a forgatható lövegtorony elhagyásával tömeget, és költséget csökkenthetünk, mely lehetővé teszi, hogy nagyobb fegyverrel és nagyobb számban lehessen gyártani őket.
1942 elején a német hadsereg úgy ítélte meg, hogy a 128 mm-es löveg lenne a megfelelő, ezért 1943 elején el is döntötték, megpróbálják a Párduc és a Tigris tankokat 128 mm-es löveggel felszerelni. A fából készült modellekből azonban kiderült, hogy a Párduc tornyába nem fog elférni ez a fegyver.
Két prototípus készült: egy nyolc kerekes, Porsche felfüggesztéses és egy kilenc kerekes átlapolt kerekekkel szerelt, Henschel felfüggesztéses, melyekből a Tigris II készült végül. A prototípusok 1944 februárjára lettek készen. Kezdetben a Jadgpanzer VI nevet kapta volna, ám később lett Jadgtiger és kapta az Sd. Kfz. 186-ot.
A JadgTiger fejlesztése ugyanazt az elvet követte, mint a JagdPanther, vagyis egy teljesen zárt, páncélozott küzdőtérben kapott helyet a fegyver és a legénység. A „torony” az alváz teljes szélességéig kiér. Viszont a homlokpáncélzat a JagdPatherrel ellentétben nem ferdén haladt a tetejéig, hanem lépcsőzetes maradt. Ennek következtében kaphatott egy igen vastag, 250 mm páncélzatot. A löveg 10 fokban tudott kitérni a középvonaltól. Ha a célpont oldalról közelített, az egész járműnek fordulnia kellett.
Legnagyobb gyengeségének az alultervezett motor bizonyult. A németek balszerencséjére több JagdTiger állt le motorikus hiba, vagy üzemanyaghiány miatt, mint amennyit a szövetségesek ki tudtak lőni.
Általában igaz volt, hogy a háború kései szakasza már nem kedvezett a fegyver bevetésének. A személyzet tapasztalatlan volt és morálja alacsony. A fegyvert nagyon nehéz volt megmozdítani. A nagy kaliberű löveg már kis távolság megtétele után is elállítódott, újra kalibrálást igényelt, illetve mozgatáshoz mindig rögzíteni kellett nagy súlya miatt.
A szövetségesek légi fölénye miatt is nehéz volt mozgatni őket, így a személyzet a legtöbb esetben hátra hagyta a tankvadászt.
Jól példázza a helyzetet az, amikor egy JagdTiger felkapaszkodott egy magaslatra és megpillantott 5 szövetséges tankot 600 méterre. A szövetséges tankok közül 2 visszavonulásba kezdett. Három tank nyitott tüzet, ám a 250 mm-es páncélzat felfogta a lövéseket. A tankparancsnok idegei azonban felmondták a szolgálatot, és ahelyett, hogy hátratolatott volna, elkezdett fordulni. A vékonyabb oldalpáncélt végül a szövetséges tankok átütötték. A hat fős német személyzet meghalt.
Azt, hogy mire lett volna képes ez a fegyver hozzáértő kezekben, talán az 1945 január 17-én lezajlott csata mutatja. Két JagdTiger támadt négy megerősített bunkerre 1 km távolságról. A páncélozott bunker tetejét két lövés megsemmisítette. Az ellentámadást indító Sherman tankok robbanó gránáttal támadtak. A csata folyamán 46 lövedéket és 10 tankelhárító lövedéket lőttek ki a két támadó JagdTiger-re, ám azokban nem keletkezett kár.
1945-ben egy menetoszlopra csapott le egyikük, ahol 11 tankot és 30 páncélozatlan vagy könnyen páncélozott járművet lőtt ki.
Vagyis, ha meg akarjuk ítélni a JagdTiger hatékonyságát, nehéz dolgunk van. Egyfelől nem mehetünk el a tény mellett, hogy egy olyan szörnyeteget alkottak, mely valóban elpusztíthatatlannak bizonyult. Ebből a szempontból igaz, hogy valóban ő lett a végső tankvadász, vagyis, minden ellensége tankot ki tudott lőni, míg őt nem tudták kilőni.
Azonban ne tévesszünk két tényt szem elől. Egyfelől a németek kezdtek kifogyni a nyersanyagból, emberanyagból, tapasztalatból. Vagyis egy ilyen helyzetben belefogni egy olyan tank gyártásában, amely bonyolultságában és nyersanyagigényében maximálisan felülmúlja az előzőeket, szerintem nem jó stratégia.
Másfelől az is egy fontos tény, hogy a háború vége felé megjelentek a harctéren a kumulatív lőszerek, vagyis azon lőszerek, melyek hatékonysága nem feltétlenül az űrméreten múlt. Vagyis a páncélzat ész nélküli növelésére kimondhatjuk: egyértelmű zsákutca.
A dolog pikantériája, hogy a kumulatív lőszerre épülő páncélöklöt tulajdonképpen a németek hozták ki a harctérre, sőt a háború kezdeti szakaszában is jól álltak ezen technológiával. Csakhogy a háború elején arroganciájuknál fogva nem feltételezték, hogy erősen páncélozott tankokkal fognak találkozni, a végén pedig már inkább csak másolták az ellenfelet, minthogy irányították volna.
Erre később a német hadvezetés is rájött, és teljesen elkésve elkezdték szabványosítani a tankokat, hogy ugyanazon alkatrészeket felhasználva az összes szükséges fegyvernemet ellássák.
Vagyis a JagdTiger akkor lett volna hatékony, ha jóval korábban és jóval nagyobb számban gyártják, vagy, ha egyáltalán nem gyártják le. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy míg a szövetséges haderők központi irányítás mellett gyártottak, a németek a háború majdnem legvégéig kitartottak a nem hatékony, több cég által gyártott, egymással nem kompatibilis modelleket eredményező gyártás mellett.
Ha engem kérdez valaki, akkor azt mondom, hogy a JagdTiger egy érdekes fegyver, szép formájú fegyver, ám nem jó fegyver.
| Személyzet | 6 fő |
| Hosszúság | 10,65 m |
| Szélesség | 3,6 m |
| Magasság | 2,8 m |
| Tömeg | 71,7 t |
| Elsődleges fegyverzet | 128 mm PaK 44 L/55 |
| Másodlagos fegyverzet | 7,92 MG 34 géppuska |
| Páncélzat | 250 mm lövegpajzs, felépítmény elől 150 mm törzs elől, 80 mm oldalt, hátul |
| Műszaki adatok | |
| Motor | V-12 Maybach HL 230 P30 motor 690 LE (515 kW) |
| Felfüggesztés | Torziós rugó |
| Sebesség | 21-34 km/h |
| Fajlagos teljesítmény | 9,6 LE / t |
| Hatótávolság | 80-120 km |
Ez a makett a egyszerre épült a szintén 1/72-es Trumpeter KV-1 és Char B1 tankokkal. Amitől itt is a legjobban féltem, az a tank gumis lánctalpa. A makett nem volt kimondottan kidolgozott és sajnos maradt rajta egy komolya hiba. Csak a legvégén vettem észre, hogy a Trumpeter valamilyen furcsa okból hézagosan öntötte ki a tank elején helyet kapó alkatrész nyelét.
Mivel azonban már minden elkészült, amikor észleltem a hibát, már nem javítottam ki. Ettől függetlenül más hiányosságot nem tudnék elmondani. Nyilván egy műanyag lánctalp jobban állt volna rajta, de ez is tűrhető lett.
A gumilánctalppal annyit kellet csalnom, hogy van bizonyos helyeken a sárhányó és a lánctalp között, valamint alól a lánctalp és az első görgő között némi szivacs. Erre azért volt szükség, mert különben a lánctalp elkezd össze-vissza csavarodni, illetve nekiütközik a felépítmény aljának. Szerencsére a a lánctalp kellően széles, szóval nem látványos a hiba.
A festésnél egyszínű festést választottam, ami a Gunze H79 DunkelGelb lett. A lánctalpra a megszokott AK 3086 Gun metal került. A lövegcső elvileg mozoghatna. Nincs mechanikailag teljesen jól megoldva, de, ha az ember nem ragasztja a helyére, akkor egészen élethűen tud mozogni, bár én rögzítettem.
A matricák, amiből nincs túl sok, szépen felkerültek. Van hozzá még két toronyszám, de ahogy az archív képeket nézegettem, ezen típusra nem igazán festették fel. Hivatalosan a torony oldalára a felségjelzés fölé kellene kerüljön, de eltekintettem a felhelyezésétől.
Nem tartozom azok közé, akik fanatikusan vallják, hogy a németek kezében ott volt a háború végkimenetelét megváltoztató csodafegyver. Igen, egy időben szerettem a Halál 50 órája filmet, de az ember felnő. Háborút megváltoztató ütőkártyája az amerikaiaknak volt és úgy hívták: atombomba.
Minden más csak egy érdekes hadtörténeti érdekesség, vagy mérnöki műtárgy. A JagdTiger egy olyan kétségbeesett próbálkozás véleményem szerint, ami mérnöki szemmel lenyűgöző tud lenni, ám racionálisan gondolkodva egy hibás konstrukció.
Amiért én mégis kicsit a szívembe zárom, az a nagyon-nagyon letisztult formája. Nincs semmi felesleges elem a törzsön vagy a tornyon. Minden hatalmas, minden egyenes, letisztult. Ez a fegyver egy dologról szól: a nyers erőről. Még az is lehet, hogy elkészül egyszer 1/35 méretarányban is.
Az biztos, hogy nem ez a fegyver az, amiben maradandót alkottak a hadmérnökök, viszont az biztos, hogy tiszteletet parancsol pusztán azzal, hogy megalkották.
Fegyver neve: KV-1 M1942
Haderő: Szovjetunió
Típusa: Nehéz tank
Méretarány: 1:72
Makett gyártója: Trumpeter 07231
A KV-1 egy megkerülhetetlen tényező, ha a II. világháborúról beszélünk, mivel kihatással volt az eseményekre. Nem feltétlenül úgy, hogy kimagasló harctéri teljesítményt nyújtott, hanem azért mert ott volt a harctéren. Mivel ott volt, és németek nem tudtak vele mit kezdeni, ezért kénytelenek voltak újabb és újabb tankokat tervezni és gyártani, ahelyett, hogy maximalizálták volna a meglévők gyártási kapacitását. Ha úgy tetszik anyagcsatává tette a tankokkal vívott háborút.
Most elővettem pár 1/72-es makettet, melyből ő az egyik. Lássuk, a történetét!
A Vörös Hadsereg által a II. Világháborúban használt, KV névre hallgató nehéz tankokat Kliment Voroshilov védelmi komisszár után nevezték el. A háború korai szakaszában a legkeményebb páncélzatról váltak ismertté. A KV-1 és KV-2-es tankok képesek voltak nagy lészámú német gyalogságot feltartóztatni. Éppen ezért ebben az időszakban a német tankok nagy ívben kerülték őket, mivel fegyverzetük túl gyengének bizonyult az „Russischer Koloss„, vagyis az „orosz kolosszus” ellen.
A KV tankok teljesen védettek voltak a 3,7 cm KwK 36-as illetve a rövid csövű 7,5 cm KwK 37 páncéltörő lövegek ellen, amik a megszálló német Panzer III és Panzer IV-es tankokon előfordultak. Amíg a németek nem tudtak újabb lövegeket fejleszteni, addig a KV-1 a 8,8 cm Flak löveget leszámítva sebezhetetlen volt.
A Szovjetunió megszállását célzó Barbarossa hadművelet kezdetekor a 22000 orosz tankból 500 volt KV-1-es. A háború előrehaladtával világossá vált, hogy a T-34-es közepes tank jobban teljesít, mint a drágább KV tankok, ezért a háború vége felé a KV inkább a nagyobb, IS széria fejlesztés alapjává változott.
A fejlesztés története 1920-ban kezdődött, amikor az orosz hadvezetés éppen kiábrándult a több tornyú T-35-ös tankból. A T-35-ös tank úgynevezett „áttörésre” tervezett tanknak lett szánva, vagyis nagyon nagy tűzerővel és vastag páncélzattal, ám kevésbé mozgékonyra tervezték. A Spanyol polgárháború megerősítette a szovjet vezetést, hogy erősen páncélozott tankokra lesz szükségük.
Érdekes megjegyezni, hogy az I. Világháború után minden nemzetnek komoly fejfájást okoztak a tankok abból a szempontból, hogy senki sem tudta igazán, milyen formában fogják őket bevetni a következő háborúban. Mivel senki sem merte megkockáztatni, hogy ne rendelkezzen ezzel a fegyvernemmel, mindenki fejlesztette, de eltérő módon:
Számtalan terv született, de a közös vonások a nehéz páncélzat, torziós rugózáson alapuló felfüggesztés, széles lánctalpak, és hegesztett, vagyis nem szegecselt illesztés. Az iránymutató fejlesztés az SMK-ban öltött testet, mely két lövegtoronnyal (76,2 mm és 45 mm) szereltek fel. Az SMK tervezőjét kérték fel egy egy tornyos verzió elkészítésére. Az egyik torony elhagyása lehetővé tette, hogy további front páncélzatot kapjon a tank.
Amikor a Téli háború, vagyis a Finnek elleni háború elindult, akkor három nehéz tankot küldtek a harcokba, hogy lássák, melyik szerepel a legjobban, úgy mint az SMK, KV és a T-100. A három verzió közül a KV tankok magasan verték a másik két konstrukciót, főleg a páncéltörő fegyverekkel szembeni hatékonyságának köszönhetően. Ennek hatására 1939-ben 50 KV tankot rendelt a hadvezetés. Mivel a hadjárat során elég nagy nehézséget okozott a finn bunkerek lerombolása, szükségesnek látták egy tarack ágyúval szerelt változat megalkotását is. A két verziót először „kis tornyos KV” és „nagy tornyos KV”-nak nevezték, majd a 76 mm-es löveggel szerelt verzió kapta a KV-1, a 152 mm-es löveggel szerelt verzió a KV-2 jelzést.
A KV tankok először Raseiniai-i csatában német erőkkel, ahol 200 német tank tört át a Litván határon. Szemből a német tankok nem tudtak mit kezdeni a KV tankokkal, ezért kénytelenek voltak oldalba kerülni őket és robbanótöltettel illetve célzott tüzérségi tűzzel elpusztítani őket. A csatában több, mint 200 orosz tank veszett oda, köztük 29 KV.
A tanknak a jó páncélzata és tűzereje mellett voltak hiányosságai. Nehezen lehetett sebességet váltani. Volt némi igazság abban, miszerint a tankok vezetői kalapáccsal váltanak sebességet, illetve kilátni sem lehetett belőle jól. A 45 tonnás súlya soknak bizonyúlt. Sebessége nagyon alacsony volt és sok hídon nem tudott átkelni. Gyakorlatilag kétszer olyan nehéz volt, mint bármelyik német tank a Tigris megjelenése előtt. Ráadásul a tűzereje nem szárnyalta túl a T-34-es tankét.
1942-re megváltoztak a dolog a fronton. Megjelentek a hosszú csövű 50 ás 75 mm-es lövegek a német haderőnél, melyek már áthatoltak a páncélzaton, illetve a levegőből is sebezhetővé vált a tank. Ráadásul a német Tigris megjelenésével a löveg is elavulttá vált.
Amikor a Szovjetunió szorongatott helyzetében áttelepítette a gyártást az Ural mögött lévő Tankograd komplexumba, a KV-2 gyártásával felhagytak. A KV-1 további páncélzatot kapott, ám tűzereje nem változott.
Később a tankparancsnokok kívánságára megalkották a kevésbé páncélozott KV-1S verziót, melynek már elfogadhatóvá vált a sebessége (45 km/h). Többen a legjobb KV tank verziónak tartják ezt a típust.
1943-ra viszont világossá vált a nagyobb számban megjelenő Tigris és Párduc tankok miatt, hogy változtatni kell. Így született a KV-85, mely új tornyot kapott, amiben a 85 mm-es D-5T löveget. Ez a löveg már képes volt átütni a Tigris páncélzatát 1000 méter távolságból. Ez a verzió rövid életű volt. 1943-ig gyártották, amikor is a tervező, Voroshilov kiesett Sztálin kegyeiből és helyette az Iosif Stalin, vagyis az IS széria került előtérbe.
Viszont vegyünk észre egy nagyon fontos dolgot azzal kapcsolatban, mennyire életképes volt ez a tank konstrukció. A politikai csatározást és Sztálin paranoiáját leszámítva (KV IS tank alváz lényeges eltéréseket nem mutat) ez az alváz az egész világháború alatt ellátta a nehéz tank szerepét, míg a német hadseregnek ugyanezen eredmény eléréséhez 5 alváz és számtalan felfüggesztés kifejlesztése kellett (Panzer III -> Panzer IV -> Panzer V -> Panzer VI -> Panzer VI B).
| Személyzet | 5 fő |
| Hosszúság | 6,75 m |
| Szélesség | 3,32 m |
| Magasság | 2,71 m |
| Tömeg | 45 t |
| Elsődleges fegyverzet | 76.2 mm M1941 ZiS-5 löveg |
| Másodlagos fegyverzet | 3× vagy 4× DT géppuska |
| Páncélzat | 55-60 mm |
| Műszaki adatok | |
| Motor | Model V-2 V12 dízel motor 600 LE (450 kW) |
| Felfüggesztés | Torziós rugó |
| Sebesség | 35 km/h (kis túlzással, inkább 28 km/h) |
| Fajlagos teljesítmény | 13 LE / t |
| Hatótávolság | 200-240 km |
Ennél a makettnél az a furcsa helyzet állt elő, hogy kimondottan nem állt szándékomban összerakni. Furcsa hobbi ez, mert akkor felmerül a kérdés, hogy miért vettem meg. Azért, mert a makettezés egyfelől arról szól, hogy építjük a maketteket, a másik fele meg arról, hogy vesszük őket. Az arány mindenkinél más. Én próbálok megmaradni az arany középúton.
Más részről Csodabogarat idézve a Kelly hősei filmből: „Egy egy olyan szép tank!”. Ha megnézzük, akkor látszik, hogy arányos, megfelelő helyen van a torony, a cső nem hosszú, nem rövid. A felépítmény nem túl magas, a futóműről ránézésre elhisszük, hogy teszi a dolgát. Ráadásul egyedülálló módon ott van a torony hátulján a géppuska állás. Nem tudom, hányszor kellett onnan géppuskázni, de ott van, ez a lényeg.
A makett egyébként Trumpeter. Itt sem volt vele gondom, mint ahogy eddig egyik Trumpeterrel sem. Egyetlen zavaró dologgal találkoztam, mégpedig a gumilánctalppal, ami már a makett dobozán látható képen is csúnyán van feltéve.
Ráadásul először próbálkoztam gumi lánctalppal, szóval nem tudtam mi lesz. Végeredményben a dobozképpel ellentétben pont elégséges méretű volt, ami annyiból nem biztos, hogy szerencsés, hogy a KV tankoknak általában lógott a lánctalpa.
Más részről a gumi lánctalpat nem tudta volna szépen felrakni, ha túllógása van. Akkor maximum a felső görgőkhöz lehetett volna ragasztani, de nem hiszem, hogy működött volna.
Az építésnél egy dolog zavart, de most, a cikk írásakor megvilágosodtam. Vannak elemek, amik nem az M1942-es modellre valók, vagyis a vékonyabb front páncélzatúhoz. (Jobb lenne előbb cikket írnom, és utána építenem 🙂 ) Szóval van egy kissé kidolgozottabb elem a homlokpáncél élénél, de a megvastagított páncélhoz az nem az M1942-es eleme.
A festés itt egy kicsit máshogy alakult, mint szokott. Alapozni a Gunze akril H38-al alapoztam. Utána jön ugye az orosz tankoknál szokásos AS zöld (Ahogy Sikerül), ami most esetünkben rendhagyó módon Model Master 2129 lett. Az a helyzet, hogy ezt a festéket nagyon régen vettem és nagyon jó festék egyébként, de mióta Gunze a favorit, hanyagolom. Először is irtó büdös, és arany árban mérik a hígítóját, viszont az tény, hogy nagyon, de nagyon jó vele dolgozni. Mivel mostanában maszkban festek, a szag nem számít, és még hígítom is volt hozzá, szóval úgy voltam vele, ne menjen tönkre.
A baj ott jött, hogy a Model Master zománc festék, vagyis a bemosáshoz használt Sansador oldja. ezért jobb híján kapott egy Gunze H302 Green réteget és arra még egy fényes lakkot. Na így már csak egy kicsit jött fel a szín a bemosásnál.
A lánctalpra AK 3086 Gun metal került.
A matricákat nem vitték túlzásba. Érdekes, hogy az egyik Facebook csoportba most rakta szintén össze valaki ezt a készletet és némileg fennakadt azon, hogy nincs vörös csillag a toronyra. Én elég sok archív képet megnéztem és tipikusan nem volt vörös csillag a tornyon. Már csak praktikus okok miatt sem érdemes egy rikító piros jelölés feltenni a tank kritikus pontjára, megkönnyítve a célzó dolgát. Annyira még az oroszok sem voltak kommunisták.
Ettől függetlenül a matricánál vigyázni kellett. A torony íve miatt egyben felrakva a hosszú szöveget csúnya eredményt kapunk. Több ponton szét kell vágni a betűket, hogy megkapjuk az egyenest. Ezt praktikus még a leáztatás előtt megtenni, nekem utólag jutott eszembe, de még sikerült helyre hozni a hibát. Egyébként a matricák jók, vékonyak, nem látszódik a kontúr.
A tankon nem sok részlet volt és nem is akartam nagyon variálni vele. Az építés felénél úgy voltam vele, hogy a lánctalp úgysem lesz tökéletes, ezért nagyon kár variálni a többi részével.
Ennek ellenére én meg vagyok elégedve a végeredménnyel. Ha a lánctalp műanyag lett volna, akkor még szebb eredmény kijöhetett volna.
Ahhoz, hogy megértsük a tankok és egyéb páncélozott járművek megjelenését, egy kicsit vissza kell nyúljunk az időben.
A harctereken ősidők óta igény, hogy a sima gyalogság mellett valami olyan fegyvernem is felvonuljon, mely az átlagos katonánál jobban bírja a gyűrődést. Mivel pedig az ember igen találékony, ha egymás elpusztítása a feladat, erre időről időre nagyon sok formát és eszközt eszelt ki.
Az elsők között és leglogikusabb lépessel az ókor harcosai rukkoltak elő, amikor is hadba küldték a Phalanx-ot, mint harcászati formát.
A módszer lényege egyszerű. Az egyszerű katonák pajzsait egymás mellé téve létrehozott masszív alakzat véd a kor tüzérsége, vagyis az íjászok ellen, míg a hosszú lándzsák megállíthatatlanná teszik a az egységet. Ha így vesszük az emberiség első páncélozott „járművei” ezen harci egységek.
Azonban joggal várhatjuk el, hogy ne a katonák alkossák önmagukban azt az „eszközt” melyet a csatatérre küldünk, hiszen az ember elfárad, megsebesül, képességei végesek.
A továbblépést valami olyan kell képezze, melyre igaz, hogy nehezen megállítható, relatíve mozgékony és át tud törni az ellenség vonalain.
Vagy mégis. Igen, az elefánt egy nagyon jó döntésnek tűnik, ha nem is az első pillanatban, de a másodikban biztosan.
Az elefánt ugyanis nagy, mint az köztudott. Elől, hátul veszélyes, pláne, ha egy rakás íjászt teszünk a hátára, akik a szélrózsa minden irányában képesen nyílzáport zúdítani az ellenfélre. Csakhogy az elefántnak is vannak gyengéi. Például fél a tűztől, mint minden állat és hajlamos zajok hatására önkényesen visszavonulni.
Hasonlóan jó megoldás a páncélozott lovag, aki viszont egy sokkal kezelhetőbb állat, vagyis a ló hátára is ültethető. Ő már így jóval gyorsabb, halálosabb fegyvernemnek bizonyul.
Mondják, hogy ami nem öl meg, az erősebbé tesz. Nos, ez a mondás biztosan nem igaz a medvére és talán a nehézlovasságra. A nehézlovasság egy olyan fegyvernemnek számított, melyre igen jó darabig nem volt ellenszere a középkori hadmérnököknek, ugyanis önmagában az a kinetikus energia, amit egy lendületben lévő nehézlovasság a lovankénti páncél és lovas és ló súlyával képviselt, szó szerint el tudott söpörni mindent, amit el kellett söpörnie.
Márpedig a csatatéren a technológia fejlődésében jó ideig híján voltak a védők hatékony védekezési formáknak. A támadó lendületének megtörésére a a védők csupán pár eszközt tudtak felvonultatni úgy, mint a várak, erődítmények, szekértáborok, sűrű sorokba rendezett lándzsás gyalogság.
A mérleg nyelve talán az I. Világháború, vagy ahogy tetszik, a Nagy Háború idején billent át a védők javára. Történt ugyanis, hogy a modern, ismétlőfegyverek megjelenésével és a nehézlovasságot váltó könnyűlovasság térhódításával az 1870-es években úgy tűnt megszületett az a fegyvernem, mely gyorsaságával és tűzerejével megállíthatatlan.
Csakhogy az 1870-es sikerekre válaszolva a hadmérnökök két jelentős fejlesztéssel válaszoltak. Az egyik a szögesdrót, mely nem tűnik igazán nagy hadászati előretörésnek, hiszen eleve is a mezőgazdaságban a szarvasmarhák kordában tartására találták ki eredetileg, illetve a géppuska.
Hiram Stevens Maxim, és az ő gépuskája
Nos, ez a kedves, joviális öregúr olyan könnyedén két vállra fektette a hadászati stratégákat, hogy azt 4 éven keresztül emlegették a Világháború lövészárkaiban nyomorgó katonák. A képlet ugyanis egyszerű: állíts fel két Maxim géppuskát egymástól száz méterre egy-egy dombon és nincs az a támadóerő, amit nem állítasz meg.
A működtetés igen egyszerű. Lekuporodsz a géppuska állványára és nyomod a gombot. Nincs más dogod. Nem kell évtizedek harci tapasztalat, vakmerőség, briliáns haditerv.
A szögesdrót talán nem ennyire látványos innováció ám, ha belegondolunk, hogy pár ember órák alatt telepíthet egy olyan áthatolhatatlan falat, melyet ráadásul minden haderő megengedhetett magának, ráadásul odagondoljuk a két géppuskás embert a dombtetőkre, akkor könnyen beláthatjuk, hogy miért fejezték be többé-kevésbé ugyanannál a frontvonalnál az I. Világháborút, mint ahol elkezdték.
Vagyis létrejött egy olyan áthatolhatatlan sáv, melyen sem ember, sem állat nem juthatott át élve. Ez a hadi helyzet pedig életre hívta a tankot, vagyis az a páncélozott eszközt, mely legalább 1970-ig meghatározta a haditechnika fejlesztésének irányát, és csak olyan fejlesztések állhattak vele szemben, mint a rakétatechnológia, vagy az atombomba.
folyt. köv.